Farkas Adrienne

Jelölve: December / Médium: Kossuth Rádió / Díjai: Családbarát Média - Miniszteri Különdíj 2021

Farkas Adrienne a Kossuth Rádiónak készít kulturális műsorokat, de alapvetően újságírónak tartja magát. Pályája során több lapnál is megfordult, de pillanatnyilag csak rádiózik.


Vissza

A pályaműről

Kháron ladikján

Díj: Családbarát Média - Miniszteri Különdíj 2021

Merjünk beszélni a gyászról!

 

A nagyszülőktől, szülőktől való búcsút egyszer mindenki megéli, és sokkal több nő él együtt a babavesztés fájdalmával, mint ahogyan azt a legtöbb ember gondolná. A gyász bizonyos aspektusai még mindig tabutémának számítanak, amiről nem merünk beszélni. De megtette ezt helyettünk Farkas Adrienne, aki a témát Kháron ladikján – a gyászkísérés a gyakorlatban címmel járta körbe a Kossuth Rádió egyik műsorában. Az erről szóló adás a Média a Családért-díj decemberi jelöltje lett.

 

Szeretteink, hozzátartozóink elvesztésekor talajvesztettek, vigasztalanok leszünk, a fájdalom nem múlik hamar, sőt a gödör sok esetben csak mélyül. Az ilyen helyzetekben erőre és bátorításra van szükség, annak visszaigazolására, hogy érzéseink a veszteségre adott normális reakciók, nem szabad megijedni tőlük. Akkor sem, ha egy-egy haláleset kapcsán tényleg szokatlan érzések törnek ránk. Például ha kísérnünk kell egy elhúzódó, fájdalmas agóniát, és annak végén megkönnyebbülünk.

„A témáról Singer Magdolna gyásztanácsadóval beszélgettem, akinek legújabb könyve épp most jelent meg, de a barátságunk sokkal régebbi. Magdi egy nagyon súlyos perinatális gyászban segített nekem, az életemet, a lelkemet mentette meg. Éreztem azt is, hogy fontos lenne azokról a kérdésekről beszélgetni, amelyek nem közhelyesek. Ilyen például az, amikor valaki nagyon sokáig haldoklik, és emiatt a halál már megváltás neki. De ezt nem merjük kimondani, mert úgy érezzük: a többi ember azt várja tőlünk, hogy mi is higgyük azt, hogy a halál valami tévedés, még a súlyosan szenvedő, vagy nagyon idős embereknek sem volna szabad meghalniuk. Nézhetnénk az is, hogy egy haláleset kapcsán miképp viselkedünk. Például hogy az egyházi szertartásokon komoran állunk, csak egymás között merjük kimondani azt, hogy igen, valaki 96 évesen meghalt, szép élete volt, elaludt, ez az élet rendje” – mondja Adrienne.

Tabutéma a vetélés is. Hogy szabad-e például arról beszélni, hogy ha a kicsi nem volt egészséges, lehet, hogy a Jóisten okkal vette el. Mert ilyesmiről csak nagyon mély bizalmi kapcsolatban, vagy családtaggal lehet beszélgetni. Ugyanez a helyzet a szörnyű haldoklásokkal, amelyeknél nem merjük kimondani: jó, hogy vége lett. „Arról sem beszélünk, hogy a halotti torok időnként mennyire vidámok, a családtagok mennyit kacagnak az emlékek felidézésekor. Pedig ilyen még az apósom temetésén is történt, amikor a pap a legfájdalmasabb pillanatban, a gyászolók felsorolásakor kis Réka helyett véletlenül kis rókát mondott. A bomba robbant: apósomat sokan szerették, mindenki azt mondogatta, hogy nem gondolták volna, hogy pont az ő temetésén fognak kapaszkodva rázkódni a visszafojtott nevetéstől. Pedig emberek vagyunk, és az igazi élet ilyen – emeli ki Adrienne.

A műsorban szó esett a háziállatok elvesztéséről is, akik sok helyen igazi családtagnak számítanak. Mivel Adrienne rengeteget dolgozott önkéntes állatmentőként, otthonukban pedig sok cica és kutya megfordult, súgott utolsó szavakat kutyafülekbe, ringatott sírva lassan kihűlő cicatestet. Jól tudja, hogy az állatokat egészen másképp szeretjük, mint az embereket, akikkel kapcsolatban elvárásaink vannak, és akik soha nem fognak úgy viselkedni, ahogyan mi szeretnénk. De a kutyák és a macskák felé sokkal elsöprőbbek, felhőtlenebbek az érzéseink, tőlük elég annyi, hogy vannak, édesek és szeretnek minket. Azt pedig, hogy ők mit adnak, mindenki tudja, aki valaha tiszta szívéből szeretett egy ilyen kisállatot. Ezért érzünk egyfajta hálát irántuk, és ezért fáj nagyon a haláluk.

 

/Szabó Emese/