Széles-Horváth Anna

Jelölve: Október / Médium: pszichoforyou.hu

Széles-Horváth Anna az indulás óta, 5 éve dolgozik a Pszichoforyou-nál, akkor volt otthon első kisfiával. Bár életének nagy részét a kicsik körüli teendők töltik ki, az írást második és harmadik gyereke születése után sem hagyta abba.


Vissza

A pályaműről

Túlgondolt gyermeknevelés a 21. században – Avagy hogyan jussunk levegőhöz szülőként az információk áradatában?

Merre van az előre?

 

A mai szülők sokat tudnak a gyerekek lelki világáról, tudásukat pedig a nevelésben is igyekeznek kamatoztatni. Kérdés viszont, hogy mennyire képesek kiigazodni a rengeteg adat, tanács és elv útvesztőjében. És egyáltalán: biztos, hogy mindenen agyalni kell? A túlgondolt gyermeknevelés témakörét boncolgatta cikkében Széles-Horváth Anna, akinek Pszichoforyou.hu-n megjelenet cikke a Média a Családért-díj októberi jelöltje lett.

 

Saját történetével indítja cikkét Anna, akinek kisfia egyszercsak kijelentette: utálja az ovis tornát. Anna agyalni kezdett ennek lehetséges okán, minden lehetőséget számba vett, például hogy gyerekét csúfolják, vagy éppen nem sikerült neki egy gyakorlat, amit kudarcként élt meg. Fiát viszont hiába faggatta, az sokáig titkolózott, majd később szemrehányóan odavette: azért utálja a tornát, mert már iszonyúan szorítja a tornacipője. Tipikus példája ez annak, amikor egy roppant egyszerű ok – jelen esetben egy kinőtt cipő – áll egy olyan esemény mögött, amibe a szülő már mindent belelát.

„A mai apukák és anyukák rengeteg információval rendelkeznek, az pedig hatalmas előrelépés, hogy a gyermeki lélekkel való foglalkozás a hétköznapok részévé vált. Viszont kicsit át is estünk a ló túloldalára, magam is hajlamos vagyok arra, hogy túlgondoljam a dolgokat” – mondja Anna. Nála ebben persze az is szerepet játszik, hogy munkája során is családi és pszichológia témákban ír,  rengeteget olvas, sok pszichológussal beszél. Emiatt eshet maga is abba a hibába – ahogy viccesen fogalmaz –, hogy gyereknevelési hipochonder legyen. Például amikor valamilyen új jelenségről hall, rögtön megvizsgálja, hogy az családjában is jelen van-e, jellemző-e rá vagy valamely családtagjaira.

„Ez biztos generációs kérdés, mert a mi korosztályunk az, amelyiknek már rengeteg információja van, de közben nincs előttünk egy erős példa, amit követni lehetne. Mert nyilván mi is felnőttünk, de akkor még nagyon más volt a világ. Másrészt mára a generációk is jobban eltávolodtak egymástól, kevesebb a segítség” – mondja. Anna ebből a szempontból szerencsésnek érzi magát, ő édesanyjától és anyósától már első gyereke születésekor is sok hasznos útmutatást kapott. Tehát nem stresszt fokozó tanácsokat, hanem olyanokat, amelyek az ő élethelyzetére, az ő kisbabájára vonatkoztak. Sok kismama viszont egyedül van, és ha még a baráti körében is ő lesz az első anyuka, végképp támasz nélkül maradhat. Ilyenkor marad az, hogy próbál hiteles szakirodalmat keresni, amiből viszont rengeteg van, nehéz köztük kiigazodni. „Ilyenkor komoly fejlődési folyamat, hogy az anyuka megtanuljon az ösztöneire hallgatni, következtetéseket levonni a sok információ alapján. Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, ez nekem is a harmadik gyerekem születése után ment könnyen” – mondja Anna. Ma már ki tudja mondani azt, hogy rendben, meghallgat mindent és mindenkit, elolvas sok szakirodalmat, utána pedig úgy alakítja a dolgokat, ahogyan családjának a legjobb.