Szendéné Kiss Nóra

Jelölve: Június / Médium: midio.hu / Magyar Kurír

Szendéné Kiss Nóra négygyermekes anyuka, aki férjével és édesapjával közösen hozott létre egy információs, helytörténeti és családi oldalt Diósdon. A MiDió a valódi értékekre szeretné felhívni a figyelmet, témái igen változatosak. Mottójuk Tamási Áront idézi: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”


Vissza

A pályaműről

Odaföntről érkezik a fájdalomcsillapító – Nevelőszülőnek lenni

Az örökbefogadásról rengeteget hallunk, a nevelőszülőségről viszont keveset, pedig annak témája ugyanolyan fontos. Ezen szeretett volna változtatni Szendéné Kiss Nóra, aki cikkében egy olyan család történetét mutatta be, akik négy saját gyerekük mellett is vállalkoznak a feladatra. A MiDió és az Új Ember felületén megjelent írás a Média a Családért-díj júniusi jelöltje lett.

 

A nevelőszülőség nem egyszerű feladat, hiszen ez esetben a szülők azt vállalják, hogy a gyereket, akinek sokszor évekig gondját viselik, egyszer csak elszakítják tőlük. Ez alapvetően persze pozitív fejlemény, hiszen a gyerkőc ilyenkor nagy eséllyel örökbefogadó szülőkhöz kerül és végleges családra lel, a nevelőszülő viszont ettől függetlenül elveszít valakit, akit szeretett. Anita és férje már sokadszor vállalkozott ilyen feladatra, és bár az elválás mindig megviselte őket, újra és újra magukhoz vettek kisbabákat.

„Most ikerbabáik vannak, akik az interjú fölvételekor épp az ebéd utáni alvásidejüket töltötték. Emlékszem, hogy amikor a beszélgetés után hazaértem, egyből azt mondtam a férjemnek: legyünk mi is nevelőszülők! Anitáék története nagyon megérintett, komoly hatással volt rám az elhivatottság, amivel ők a nehéz sorsú gyerekeken segítenek” – mondja Nóra. A szerző az olvasóknak ezt az érzést szerette volna átadni, remélve, hogy megdobban a szívük, és ők is elkezdenek érdeklődni a nevelőszülőség iránt.

 

„A témának magam is utánaolvastam, így jöttem rá, hogy mennyire sok az olyan csecsemő, kisebb vagy nagyobb gyerek, akik nem adhatók örökbe. Számukra a nevelőszülők jelentik az egyetlen lehetőséget arra, hogy igazi szeretetet kapjanak, családban nevelkedhessenek” – mondja Nóra. Hozzáteszi, hogy mivel a nevelőszülőséghez ma is sok negatív sztereotípia kapcsolódik, külön öröm volt látni, hogy Anitából mennyire sugárzik a szeretet és a türelem. „Amikor először találkoztunk, fel sem merült bennem, hogy nem a saját gyermekeit tologatja a babakocsiban. Csak később tudtam meg, hogy 4 fiuk mellé folyamatosan érkeznek babák csecsemőotthonokból, esetleg már egyből a kórházból” – mondja a szerző.

Gyakori kérdés, hogy a nevelőszülő hogy lehet képes arra, hogy befogadjon az otthonába egy gyereket, szeresse és gondozza, tudva azt, hogy ezt csak bizonytalan ideig teheti meg. Nem lehet ugyanis tudni, hogy a kicsit mikor adják örökbe, esetleg szülőanyja mikor rendezi annyira az életét, hogy gyerekét magához vehesse. Utóbbi a ritkábbik eset, Anitáéknál például már tíz baba volt, de mindannyian örökbefogadó szülőkhöz kerültek, illetve egyikük ma is nevelőszülőknél van. Örökbefogadásra ugyanis csak akkor kerülhet sor, ha a szülőanyja a gyerekét legalább fél évig nem látogatja, vagy hosszú távon nem változtat az életkörülményein. Anitáéknak az elváláshoz azért van erejük, mert a nevelőszülőséget egyfajta küldetésként fogják fel. Nórának az is tetszett a beszélgetésben, hogy az asszony történetét nem akarta rózsaszín köntösbe burkolni, őszintén beszélt a téma árnyoldaláról, nehézségeiről is. Például hogy egyszer már abbahagyta a nevelőszülőséget, de aztán hamar rájött: élete ugyan könnyebb lett, de nem teljes.

 

/Az interjút Szabó Emese készítette/