„Nem tartom magam szupernagyinak”

Éváék évekkel ezelőtt figyeltek föl a négy unokáját egyedül nevelő nagymamára, a családdal egy alapítványon keresztül ismerkedtek meg, civilként pedig azóta is követik a sorsukat. „A helyzetük rendkívül egyedi, ezért is fogalmazódott meg bennünk a gondolat, hogy bemutassuk őket. Az, hogy egy nagymama négy unokát egyedül nevel, nem mindennapi élethelyzet, amely mindenképp odafigyelést érdemel” – mondja Éva.

Gizi néni gondolkodás nélkül vállalta a gyerekekről való gondoskodást, már azt megelőzően is ő foglalkozott a kicsikkel, hogy hivatalosan is gyámjukká válhatott. Elhivatottságát, az unokák iránti szeretetét jól példázza, hogy infarktusa után is, amint lehetett, rohant haza, nehogy a gyerekeket elveszítse, gondozásba vegye őket a gyámhivatal. „Hetven éves korában egy embernek már nem az a feladata, hogy négy picit neveljen, hanem hogy élvezze a nyugdíjas éveit és kényeztesse az unokáit. Gizi nénivel nem ez történt: ő ennyi idősen még mindig erőn felül teljesít: születésük óta kel hozzájuk éjjelente, szereti, tanítja, vigasztalta őket. Olyan feladatai lettek, mint egy édesanyának. Ezt az önfeláldozást szerettük volna megmutatni amellett, hogy tudtuk, különösen nehéz helyzetben vannak. Segíteni akartunk nekik a magunk eszközeivel, azt szerettük volna, hogy a nézők érezzék: itt valóban helye van figyelemnek és a segítségnyújtásnak” – mondja Éva.

Gizi néni halk szavú, rendkívül szerény asszony, a stábnak nehezen nyílt meg, az érzéseiről is nehezen beszélt. Feladatait olyannyira magától értetődőnek tekinti, hogy nem is értette, miért tartják szupernagyinak. „Sokszor van hasonló témánk, nagyon fontosnak tartjuk, hogy ezeket bemutassuk, ne csak az ország csillámporos részével foglalkozzunk. Személyes elvem – és ezt mind operatőrként, mind vágóként szem előtt tartom –, hogy soha ne nyomorpornót készítsünk. Tehát ez nem bulvár, nem az a célunk, hogy szegénységet, szerencsétlen embereket mutassunk, hanem igazi történeteket. Mert persze rossz látni, hogy nincs meg mindenük, de közben látjuk, hogy a nagymama tényleg mindent megad a gyerekeknek, akik boldogok” – mondja Péter. Lehet, hogy a kicsiknek nincs huszonöt távirányítós autójuk, de számukra nem ezek adják az örömöt, és lehet, hogy jobban érzik magukat, mint egy rózsadombi gyerek. A stáb számára különösen jó érzés, hogy azt érzik, munkájuknak van értelme: a videónak komoly utóélete volt, a család rengeteg adományt kapott, egy cég vállalta azt is, hogy megjavítja a fűtésüket.