A jövőnk a Z generáció fejében születik meg

Fabricius Gábor tavasszal bemutatott Prófécia című dokumentumfilmje olyan magyar fiatalok gondolatvilágába enged betekintést, akik a Kolorádó Fesztivál egyik zugában, lobogó tábortűz köré gyűlve beszélgetnek identitáskeresésükről, szorongásaikról, jövőképükről, kapcsolataikról. A rendező célja nem egy teljes nemzedék megszólaltatása volt, hanem egy kísérleti élményfilm életre hívása, amelyben a fiatalok biztonságos érzelmi térben, történeteiken keresztül kapcsolódhatnak egymáshoz és a nézőkhöz. „Ez egy levél – a sok másik levél mellett –, amely a fiatalok mentális állapotáról szólhat” – fogalmaz a rendező.

Balra Fabricius Gábor író, rendező

– Nem áll távol tőled a peremre szorult rétegek megszólaltatása. Az Eltörölni Frankot című filmed például egy vasfüggöny mögötti underground zenekar frontemberéről szólt, aki nem tudott beilleszkedni a szocializmus világába. Új filmednek hogyan fogant az ötlete?

– Ez tulajdonképpen a Frank folytatása. Olyan műfajt szerettem volna választani, amely viszonylag olcsó, mégis lehetőséget ad arra, hogy arról beszéljek, ami fontos nekem: az ellenkultúrában mozgó fiatalok gondolatairól és életéről. Így lett ez egy minimalista eszközökkel dolgozó dokumentumfilm. Nem szociológiai kutatómunka, hanem egy empátiával teli tér felépítése, amelyben a résztvevők nem szereplők, hanem önmaguk jelei.

– Azt mondod, erről szerettél volna beszélni, de valójában nincs narráció a filmben, csak a fiatalok szólalnak meg, akik nem kaptak előre megadott kérdéseket.

– A film nem egy vezetett beszélgetés lenyomata. A hátteréül szolgáló tűz archaikus erő, a hozzá kapcsolódó rítusok azonos korúak az emberiséggel. Az a kommunikáció, amelyben a tüzet körbeülő emberek a történeteiken keresztül megnyílnak egymásnak – egyidős velünk. Mivel ezek a fiatalok egy digitális nemzedék tagjai, ez számukra új élmény volt.

– Engem nagyon megfogtak ezek a kifejezések, mint „teret adni” vagy „megszakítás nélkül beszélni”. Ezek szerint ezt a fajta viszonyulást is új élményként élték meg?

– Az empatikus, bírálat nélküli figyelem és megértés alapvető emberi szükséglet, mégis rendkívül ritka.

– Talán ez a film arról is szól, hogy mennyi időnk van egymásra. Vajon mennyire vagyunk fösvények vagy tékozlók az idővel, ha a szeretteinkről van szó?

– És arról is, hogy mennyire vagyunk képesek odafordulni a másikhoz. Az empátia figyelem nélkül csak üres gesztus. A stábnak is az volt a legkimerítőbb és legnehezebb feladata, hogy azt a fajta figyelmet, amely megteremti a biztonságos teret, odaadja. Rendkívül energiaigényes folyamat, miközben mégis olyan ajándék, amelyet a túloldalon lévő megérez. Egy sajátságos világ jött létre, amely hasonlít azokhoz a képzőművészeti alkotásokhoz, ahol a néző is résztvevővé válik, nem marad külső szemlélő. Úgy építettük fel a film szerkezetét, hogy miután fellobbannak a lángok, mi is körülüljük a tüzet.

– Hogyan sikerült létrehozni ez az „empátiával teli teret”?

– Mi is elmondtunk magunkról egy történetet, ezzel kijelöltük az őszinteség mélységét. A mi megosztásunk hívta be őket. Egyrészt ez az irány motiválóan hatott rájuk, hogy ők is hasonló mélységeket járjanak be. Másrészt maga a középen lobogó tűz és annak mágiája is inspirálta őket. Ez volt az egyetlen fényforrás a filmben, a szemek pedig a lángok mozgását követték, miközben a stáb a sötétben „settenkedett”. A fiatalok egy idő után teljesen elfeledkeztek rólunk.

– Arra gondoltam, hogy a jövőnk tulajdonképpen ezeknek a fiataloknak a fejében születik meg.

– Ezért Prófécia a címe. Ezek a fiatalok nehéz életszakaszban vannak: ilyenkor találják meg, milyen irányba akarnak menni, és gyakran kezdik lehámozni azokat a rétegeket is, amelyeket a család rakott rájuk. Sok olyan élmény éri őket, amelyek befolyásolják, hogy miként kapcsolódnak majd az élethez. Számos nehézséget élnek át ebben az időszakban, amelyek lenyomata életük végéig velük marad. Mi is egy olyan történettel akartunk kezdeni, amelyhez kapcsolódni tudnak.

– A fogyasztói világ milyen hatással van rájuk?

– Ők már a szuperfogyasztói társadalomban nőttek fel és az online térben, ahol folyamatosan ütköznek egymással az értékek. Az ő világukban sok minden, ami korábban magántulajdonnak vagy magáninformációnak számított, kereskedelmi célra felhasználható. Életük gyakran nem a jogokkal és kötelességekkel bíró állampolgári lét alapján, hanem a birtoklás logikája szerint szerveződik. Ebben a rendszerben a legintimebb beszélgetések és képek is könnyen a fogyasztói társadalom áruivá válhatnak.

– Minden birtokolt, de nem ők a birtokosok.

– Digitális rabszolgaságban élnek, ezzel tisztában is vannak, emiatt kérnek annyira számon minden róluk szóló audiovizuális anyagot. A jó szándékot lehet, hogy rosszhiszeműségnek érzik, hiszen az egész életüket gyarmatosította a digitális világ. Alapélményük a szélmalomharc, a küzdelem a saját démonjaikkal. Közben meghökkentő tisztaságú, őszinte vallomásokat osztottak meg, amelyek önmagukban is rendkívül erősek.

– A történetek mesélése során számítottatok a természetes csoportnyomásra?
– Ez volt a működési elvünk. Öt nap forgatás van mögöttünk, nagyjából nyolcvan fiatallal, és amit most látunk, az egy sűrített anyag.

– A dokumentumfilmeknek is van forgatókönyve?
– Van. Képzelt válaszokat ír le az ember, hogy a film formája érzékelhető legyen, hogy tudjuk, milyen lesz a szerkezete, milyen vágóképeket kell felvenni. Ilyen szempontból kötött a forgatókönyv, és szerepelnek benne dialógusok, amelyek nyilván nem hangzanak el. Rendezett helyzeteket is teremtettünk: fagyűjtés, naplementés jelenetsor, később a lábak a tűz szélén. De amint meggyulladt a tűz, a figyelem a résztvevőkre irányult. Vallomásokat gyűjtöttünk, ugyanakkor azt is szerettük volna megmutatni, hogy miért fontosak ezek a fesztiválok. Hogy mit old fel az együtt töltött idő és a tánc. És hogy ők miként tudják kitáncolni magukból mindazt a nehézséget, amivel küzdenek. Ezek a fesztiválok a közös gyógyulás terei is.

– Szóba kerültek a szülők is?

– Igen, hogy nem figyelnek rájuk, hogy nem kérdeznek, inkább csak bírálnak. Elmesélték, a szüleik nem voltak jelen a mindennapjaikban, és hogy ezzel miként befolyásolták az életüket. Szerintem a társadalom alapvető problémája, hogy munkaerőként folyamatosan a kreatív idő rovására kell értéket teremtenünk, az életünk pénzzé alakul át, mi pedig egyre inkább „kisemberré” válunk. A valódi kérdés az, hogy mindez milyen hiányokat szül és milyen lelki sérüléseket okoz a gyermekeinkben.

– Lehet, hogy ezeknek a fiataloknak a szüleit sem hallgatták meg soha egy ilyen körben. Amíg ők sincsenek jól, addig nehezen gyógyulnak a gyerekeik is.

– Ez a film egy pillanatfelvétel, amely nem keres felelősöket. Meg lehet érteni a szülőket és azok szüleit is – ezt jelenti embernek lenni és küzdeni a társadalmi problémákkal. Ez a felnövés nehézségeiről szól.

– A gyerekvállalást a fiatalok a filmben hol önzésnek nevezték, hol pedig egy olyan vállalásnak, amely beleteszi az embert a mókuskerékbe.

– Nyilván azt tükrözték vissza, amit gyerekként láttak. Ha a szüleik élvezték volna a saját életüket és a velük való foglalatosságot és együttlétet, akkor most nem neveznék a gyerekvállalást mókuskeréknek. Akkor csodaként, jó szórakozásként, örömteli együttlétként gondolnának rá. Erős tükör ez a szülőknek.  

– Ezzel a filmmel közelebb kerülhetünk hozzájuk?

– Egészen biztos. Sokan mondták nekem, hogy miközben megismerjük ezeket a fiatalokat, az elfogadás, az empátia révén egyfajta „szeretetaura” veszi körül a filmet. Azzal, hogy ránk bízták a történeteiket saját magukról, megtiszteltek bennünket, hiszen a titkaikat, kincseiket osztották meg velünk. Ez rögtön létrehoz egy viszonyt a néző és a többi résztvevő között.

– Valójában párbeszéd a film vagy monológok egymásutánja?

– A párbeszéd nem feltétlenül a helyszínen jött létre: meghallgatták egymás vallomásait, és ez már önmagában is óriási teljesítmény. A párbeszéd a résztvevő és a néző között jön létre. A történeteken keresztül mindenki kapcsolódni tud – ez maga a párbeszéd. Nem szavakon, hanem az ősi történetmesélésen keresztül, amely akár tömegeken és népeken átívelve is képes kapcsolatokat teremteni. A film nem biztos, hogy a vetítés pillanatában fejti ki a hatását. Sokkal inkább utána: érzelmeket, dühöt, szorongást, vágyakat nyit meg, amelyek még hosszú ideig jelen maradnak az emberben. Idővel kialakul egy sajátos viszony a néző és a látott történetek között, és ekkor kezdjük felismerni a szereplők sorsában a saját életünket: szerelmeinket, félelmeinket, belső démonjainkat, konfliktusainkat, valamint azokat a hiányokat, amelyeket akár gyermekként, akár felnőttként éltünk meg mások vagy a társadalom miatt. Az ő történeteikben a saját esendőségünket, hibáinkat és nehézségeinket is viszontlátjuk.

<kiemelés> (…) az egész életüket gyarmatosította a digitális világ. Alapélményük a szélmalomharc, a küzdelem a saját démonjaikkal.

<kiemelés> (…) meghökkentő tisztaságú, őszinte vallomásokat osztottak meg.

<kiemelés> A film nem egy vezetett beszélgetés lenyomata. A hátteréül szolgáló tűz archaikus erő, a hozzá kapcsolódó rítusok egyidősek az emberiséggel.

Csongor Andrea