A vérplazmabiznisz kiskapuja: ki menti meg önmagától azt, aki 15 ezer forintokért eladja az egészségét?

Legfeljebb háromnaponta, és évente maximum negyvenötször adható vérplazma, mégis vannak, akik ezt jelentősen túllépik. Ilyen Marcsi, aki huszonkilenc éves és nyolc gyereke van, három vele és a párjával él, öt nevelőszülőnél. Utóbbinak oka az, hogy a gyámügy úgy ítélte meg, kicsi az a 20 négyzetméteres házrész, amiben a család lakik. Marcsi egy miskolci étterem konyhájában mindenes, műszakonként tizenkét órát dolgozik napi 12 ezer forintért. Párjának építési vállalkozók adnak időszakos munkát, de a legutóbbi alkalom balul sült el: tavaly ősszel egy debreceni autógyárba vitték, ahol csővezetékeknek kellett árkot ásnia, de a munka végére eltűnt a megrendelő, így nem fizették ki. A férfi azóta alig mozdul ki otthonról, csak a háztartással és a gyerekekkel foglalkozik.

A család Marcsi keresetéből és a családi pótlékból él, ami összesen nagyjából 300 ezer forint. A gyámügy munkatársai látják az anyuka igyekezetét, azt ígérik, ha lesz a háznak még egy helyisége, akkor hazaadnak még két gyereket. Addig a szülőknek csak havonta egyszer van kétórás láthatása, ami nagyon kevés. Marcsi az épületrész bővítését plusz bevételekkel szeretné gyorsítani, annak érdekében keresett magának jól fizető, kevés időt igénylő mellékállást: vérplazmadonor lett. A könnyűnek tűnő pénz hamar berántotta: noha közölték vele, hogy az egészsége érdekében csak adott rendszerességgel adhat plazmát, a szabályt könnyen kijátszotta, és az utóbbi négy évben a limitet sokszorosan túllépte.

„Amikor ilyen történetet hallunk, ítélkezünk és nem értjük, ez miképp történhet meg. Én nem ítélkezni szerettem volna, nem felháborodást akartam kicsiholni az olvasóból, hanem tenni azért, hogy a helyzet változzon, a szabályozás valóban megvédje az elesetteket” – mondja József. A szerző a témát alaposan körbejárta, Marcsi mellett beszélt szociális szakemberekkel és plazmagyűjtő cégek orvosaival, betegségük miatt vérplazma-készítményekre szoruló emberekkel, civil és szakmai szervezetek képviselőivel. Egy részük neve elhallgatását kérve osztotta meg gondolatait Józseffel. „A legfontosabb, legkeményebb információk ezek voltak, a segítségükkel állt össze a teljes kép. Azt szerettem volna, hogy ha a cikkemet bárki – beleértve a döntéshozókat is – elolvassa, akkor az kapjon a fejéhez, és keresse meg a megfelelő szakpolitikusokat annak érdekében, hogy a helyzet javulhasson. A legnagyobb probléma a kiskapu, ami a mélyszegénységben élő donorokat csak látszólag védi meg attól, hogy szervezetüket kizsákmányolják, egészségüket tönkretegyék. A cikk megjelenése után sok pozitív visszajelzést kaptam, így bízom abban, hogy a jövőben összekapcsolják majd a plazmaadásokat rögzítő adatbázisokat, és így kiderülhet, ha valaki egészségét veszélyeztetve a megengedettnél többször jelentkezik donornak. Ez persze önmagában nem elég, fontos lenne az is, hogy a mélyszegénységben élő családok más módon kapjanak segítséget.”