Az önfeláldozástól az önzőségig

Lívia írása a Magyar Szó hétvégi mellékletében vezércikként jelent meg, ötletét az adta, hogy aznapra esett A család nemzetközi napja. A szerzőt szerkesztője kérte fel arra, hogy ez alkalomból készítsen egy jegyzetet, ami nem pusztán a világnapról szól, hanem a család változó társadalmi szerepéről is. „A felvetés nagyon tetszett és igencsak megmozgatta a fantáziámat, a témának alaposan utánaolvastam. Az írás nem volt egyszerű, mert jómagam olyan típusú újságíró vagyok, aki ha tehetné, hosszabban írna, mint amit a papír elbír, így megküzdöttem azért, hogy a cikkem beleférjen a rendelkezésre álló karakterszámba” – mondja Lívia.

A szerzőnél gyakori, hogy írásai saját tapasztalatból indulnak ki, vagy olyan történetekből, amelyek környezetét érintették. Ezt a megközelítésmódot az olvasók is szeretik, Lívia sok visszajelzést kap ezzel kapcsolatban. „Azt gondolom, hogy őket nem lehet becsapni, nekik is fontos, hogy a történetek valóságosak legyen, helyet kapjanak bennük érzelmek is. Ezt már a színházi világban is emlegették a tanáraim. Ők azt mondták, hogy ami nem őszinte, azt nem szeretik a nézők. Ezt tartom szem előtt az újságírói munka során is. Történeteket van honnan merítenem, mert életem során sok területen megfordultam és sok képzést elvégeztem, sok tapasztalatot szereztem” – mondja a szerző.
Lívia cikkében őszintén vall arról, hogy életében soha nem váltották egymást olyan gyorsasággal a magaslatok és a hullámvölgyek, mint amikor összeköltözött a párjával. „Meg kellett vívnunk a mindennapi csatákat ahhoz, hogy egymás személyiségét tiszteletben tartva a sajátjaikat is megőrizhessük, és közben még nem is sejtettük: mindez csak a felkészülés az elkövetkezendő időszakra. Ennek felismerése egy ultrahang képpel kezdődött, ami a lányunkat mutatta. Nem titok, hogy ma már kétgyerekes anya vagyok – lányunk tizennyolc, fiunk tizenkét éves –, párommal pedig huszadik éve tartunk ki egymás mellett, rengeteget beszélgetünk. Azt az utat, ami cikkemben is visszaköszön, lányommal jártam be, mert ő saját közegében nem talált megértésre azzal az értékrenddel, amit tőlünk vitt. Mert mi a hagyományos értékek mellett tartunk ki ma is. Mindeközben bennem egyre jobban tudatosodik, hogy miért kerülnek a dobogómra a mai napig a gyermekeim, párom, szüleink és testvéreink. Azért, mert az ő megbecsülésük nélkül értelmét veszti az önmegvalósítás minden formája.”