Balkovicsék Sződligeten – Aki a fényből a fénybe ment

Sári szüleinek küzdelme akkor kezdődött, amikor lányukat Gödön, a zebrán elgázolta egy autó. Súlyos fejsérülésekkel helikopter vitte kórházba, több órán át küzdöttek az életéért. Megmentették, de kómába esett. Sári csaknem egy évet töltött kórházban az édesanyjával, miközben édesapja dolgozott, és ellátta az akkor tizenkét éves fiukat. „Áron, a kiskamasz is összetört a baleset után. Ennek ellenére naponta bement a kórházba az édesapjával, Sárika ágya mellett írta a leckéjét. Miután a szülők hazavitték a lányukat, főleg az édesanya, Márti ápolta. Az orvosok azt hitték, a lány hamar föladja a harcot, de erős szervezete és a gondos otthonápolás rácáfolt erre. Hét kemény év várt a családra. Balkovicsék a tartalékok fölélése után sem maradtak egyedül, segítettek a nagyszülők, Sződliget, a környező települések közösségei. Hihetetlen volt az összefogás” – mondja Magdolna. A kártérítési per végére három évvel a baleset után került pont, akkor a biztosító fizetett egy nagyobb összeget, és járt a havi ápolási díj is. A szülők végig lányuk mellett voltak, egészen a haláláig, vagyis tavaly őszig. Ezt követően látogatta meg őket Magdolna.

„A szülőkkel, a nagymamával és a ma már nagykorú Áronnal hosszan beszélgettünk. Sárika utolsó napjaitól haladtunk visszafelé az időben, volt sírás, rácsodálkozás arra, hogy bírták napokig alvás nélkül, meséltek a baleset napjáról, megérzésekről, fájdalomról, Sárika művészetszeretetéről, versekről, a gyermekkoráról, az unokatestvérei szeretetéről. És arról, hogy a hét év alatt végig tudták, egyszer el kell majd engedniük elsőszülöttjüket. Márti készült erre. Sírva emlékezett a napra, amikor a hófehér tüll ruhát előkészítette, vagy kiscipőt horgolt az eltorzult lábra. Az, hogy gyöngysorokat fűzzön, később jutott eszébe. Tudta, el akarja majd takarni a nyakon a kanül helyét. A családdal töltött nap egy életre belém ivódott, szinte láttam az életük stációit, az akadályokat, szinte éreztem az erőt, amely belőlük sugárzott” – mondja Magdolna.

A szerző hisz abban, hogy a szülőknek jót tett a meghallgatás, az, hogy megnyíltak, kimondtak dolgokat, gátakat bontottak le. „Amikor bekísértek Sári szobájába, az ágyra, a pelenkákra, a szondákra mutatva, már mosolyogtak, a remény fénye csillogott a szemükben. A reményé, hogy a tárgyakkal segíteni fognak egy családnak, akiknek hasonló sors adatott. És láttam, éreztem, hogy az istenhit mellett ez a segíteni akarás adott nekik erőt, feledtetve – ha pillanatokra is –, a mögöttük lévő hét év megpróbáltatásait, az elengedés fájdalmát – mondja a szerző. Mert Balkovicsék, ahogyan Magdolna fogalmaz: hét év alatt elsírták az összes könnyüket. Számukra a gyász valójában akkor kezdődött, amikor a hospice orvosa azt mondta: készüljenek föl, Sári nem lesz sokáig magukkal. De Sári maradt, éber kómában, néha nyitott szemmel, mintegy azt üzenve: van remény. És a szülő bizakodó, várja a csodát. Balkovics Sári élete összefogásra ösztönzött, halála jellemeket formált, másokat érzékenyített. Szülei kómában lévő gyerekek családját segítik, az édesapa a gyermekvédelemben fog elhelyezkedni, édesanyja pedig a váci piarista gimnáziumban dolgozik, ahol Sári középiskolás volt.