Beteljesedés vagy leépülés? A második félidő dönt!

Ferenc pápa idén januárban először hirdette meg az idősek és a nagyszülők világnapját, és bár manapság már mindennek van világnapja, ezek inkább a divatos dolgok, kevésbé azok, amelyek valóban fontosak. Ezért is van nagy jelentősége annak, hogy az egyházfő megtette ezt a lépést. „Most olyan korban élünk, amikor a fiatalságot bálványozzuk, azt gondoljuk, csak a fiataloké a világ: ennek az életszakasznak az értékeire koncentrálunk, azokra vágyakozunk, az idős kor értékei háttérbe szorultak” – emeli ki Pécsi Rita. A neveléskutató, aki jelen esetben szerző, rengeteget dolgozik családokkal és felnőttekkel is, munkája során pedig azt tapasztalja, hogy az élet második félidejében az emberekbe erős szorongás és félelem költözik. Ilyenkor kétségbeesett küzdelem kezdődik, ráadásul nem csak a ténylegesen időseknél, hanem gyakran már a 30 éveseknél is: ők is gyakran traumatikusan élik meg, hogy betöltötték ezt az életkort.

„Azt gondolom, fel kell emelni az idős kor értékeit, érdemes lenne hitelesen kívánatosnak láttatni ezt az életszakaszt, hogy mire odaérünk, ne essünk kétségbe. Ezzel már így vagyunk gyerekkorunkban is: ha a felnőttek világa kívánatos, akkor szeretnénk felnőtté válni. Egyébként ennek a krízise megvan a gyerek- és fiatalkor határában is, mert ha akkor azt érzékelik, hogy a felnőttkor egy véget nem érő rokkázás, amikor minden öröm elmúlik és csak a munka marad, akkor a fiatalok sem akarnak felnőni, húsz évig szeretnének egyetemisták maradni, vagy valamilyen formában fiatalnak látszani. Ezt nevezzük kapunyitási pániknak” – hangsúlyozza Pécsi Rita. Ugyanez történik idős korban is, legalábbis napjainkban. Félünk tőle, inkább szeretnénk visszafelé élni. Korábban megvolt ennek az életszakasznak is a becsülete, vágyott bölcsessége, a fiatalok úgy gondolták: érdemes az időseket megkérdezni, a véleményüket kikérni. Régen valahogy egyértelműbb volt az is, hogy az idős kornak tőkesúlya van, ami nem látszik ugyan, de nélküle elveszítjük az egyensúlyunkat. Ezt lenne érdemes valahogy kiemelni, értékelni, többet gondolkodni róla, többet örülni neki, ünnepelni.

„Ebben én is sokat tanultam a szüleimtől, nekik is mindig voltak öregjeik. Olyan idős emberek, akikkel nagyon jóban, úgymond atyai barátságban voltak. Láttam rajtuk, hogy hatalmas örömmel tölti el őket, hogy tanulhatnak tőlük. Elesett, gondozott öregekkel is kapcsolatban voltak, jó volt látni, hogy örömet vihettek a világukba. Aztán én is rájöttem annak sajátos ízére, hogy mit jelent kapcsolódni egy teljesen más generációhoz, megismerni az ő világuk különös színeit” – mondja Pécsi Rita. A neveléskutató a felsőoktatásban is azt tapasztalta, hogy igazán sokat a nagy öregektől tudott tanulni, azoktól, akikre igazán felnézett. Pedig ők gyakran már nyugdíjasok voltak, és csak időnként jártak vissza oktatni. „Nem is igazán tőlük, hanem belőlük tanulunk. Nem csupán ismereteket, hanem azt, hogy hogyan jó élni. És hosszú távon ennek van valódi, mással nem pótolható értéke” – emeli ki a neveléskutató.