Zentán kilenc éve nem születtek hármasikrek, de tavaly egy olyan család életébe hoztak boldogságot, ahol már régóta babára vágytak a szülők. A csillagszemű kislányokat Homolya Horváth Ágnes mutatta be, akinek Magyar Szóban megjelent írása a Média a Családért-díj februári külhoni jelöltje lett.
Zentán kilenc éve nem születtek hármasikrek, de tavaly egy olyan család életébe hoztak boldogságot, ahol már régóta babára vágytak a szülők. A csillagszemű kislányokat Homolya Horváth Ágnes mutatta be, akinek Magyar Szóban megjelent írása a Média a Családért-díj februári külhoni jelöltje lett.
Homolya Horváth Ágnes az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének volt a hallgatója. Másodéves korában került be az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségébe. Az egyetem negyedik éve után hazaköltözött Zentára, akkor helyezkedett el a Magyar Szó napilapnál, ahol immár 18 éve dolgozik. Kezdetben a sportrovatnál volt, de hamar átevezett a Tisza menti községek mindennapjaival, kulturális, gazdasági és politikai életével foglalkozó Tiszavidék rovathoz. Másfél éve ő lett az oldal szerkesztője is.
Amióta Szerbiában is van államilag támogatott lombikprogram, ott is több hármasiker születik, viszont Zenta olyan kicsi közösség, ahol ez nagy hírnek számít. Az Ágnes által bemutatott picik már tavaly szeptemberben betöltötték első életévüket, de korábban nem írtak róluk, erre a járványhelyzet nem adott lehetőséget. Viszont Ágnes nem mondott le a témáról, mindenképp meg akarta ismerni a szülőket, Marcsit és Edét, illetve a három kislányukat, Emilit, Emmát és Maját. „Úgy éreztem, a Magyar Szó napilap szilveszteri számába remekül illeszkedne a róluk szóló riport. Érkezésük azért is fontos hír, mert ugyan Zenta egy 15-20 ezer fős közösség, de nálunk kilenc éve nem születtek hármasikrek” – mondja.
A történet érdekessége, hogy a kilenc évvel ezelőtti eseményről is Ágnes adott hírt, akkor is három kislány született. A különbség csak annyi, hogy a mostani ikrek lombikbabák. Szüleik már négy éve vágytak érkezésükre, de próbálkozásaikat nem koronázta siker. Ráadásul ennek okát sem tudták megmondani az orvosok. Emiatt döntött úgy a házaspár, hogy jelentkezik a lombikprogramra. Nagyon meglepődtek, amikor megtudták, hogy három magzatuk is megfogant, de ezt egy percig sem bánták, nagyon örültek. Az egyetlen bánatuk az volt, hogy a járványhelyzet miatt a vizsgálatokon nem lehetett ott az apuka. A családnak kevés segítsége van, mert ugyan a nagyszülők élnek, de egészségügyi problémáik miatt kevésbé tudják felügyelni a kicsiket. Persze ettől még imádják az unokákat, az első hónapokban Ede anyukája főzött a családra.
„Nagyon szeretem az ilyen témákat, imádok családokról írni, élettörténetekkel foglalkozni. Marcsiékról először a nővérkénél érdeklődtem, aki hozzájuk járt – ez a magyarországi védőnőnek megfelelő munkakör –, ő pedig biztatott, hogy keressem őket bátran. Igaza volt, mert amikor fölhívtam az anyukát, nagyon megörült az ötletnek, gondolkodás nélkül fogadott. El is mentem hozzájuk, ő pedig igen közvetlen volt, rögtön a kapuban leszögezte: Marcsinak szólítsam, ne Máriának. A kislányok is aranyosak voltak, egyből odajöttek hozzám. Két és fél, három órát töltöttem náluk, de az idő nagyon gyorsan elrepült, észre sem vettem – kicsit még szégyelltem is magam, hogy újságíróként egy egész délutánra náluk ragadtam. De nekik ez nem jelentett gondot, a hangulat nagyon jó volt, rengeteget beszélhettünk” – mondja a szerző.
Ágnes magát a cikket egy héttel a találkozás után írta meg, a téma sokáig érlelődött benne. Bár használt diktafont, munkája során a hanganyagra nem volt szüksége, mindent fejből, érzésből jegyzett le. Mint mondja, erre csak akkor képes egy újságíró, ha egy történet mélyen megérinti, nagyon jó benyomást tesz rá. A Marcsiéknál töltött délután ilyen volt.