„Igenis merni kell beszélni” – Kovács András Péter gyermekkori traumákról és kitörésről

A gyerekkori traumák felnőttkorban is kihatnak a személyiségre, a diszfunkcionális család emléke beleég mindenkibe. Az akkor felvett szerepekből nehéz, de nem lehetetlen kilépni, ebben próbál példát mutatni Kovács András Péter is. A humorista gyerekként egyszerre volt bohóc és hős, de csak a felszínen: míg tanárai és diáktársai a társaságkedvelő embert látták benne, addig otthon inkább láthatatlan gyerek volt. Sokáig azt hitte, hogy a gyerekkori traumák felnőttként nem lesznek rá hatással, de aztán rá kellett jönnie, hogy azokkal szembe kell néznie.

„Ilyenkor az önismeret nagyon fontos, meg kell találni azokat a megküzdési módszereket, amelyek segíthetnek. Szükség van olyan forrásokra is, amelyekkel a gyerekkori hiányokat pótolni lehet. Viszont egyfajta sebzettség még így is visszamarad. Kovács András Péter fontosnak tartja, hogy erről maga is beszéljen, élettörténetével másoknak is segítsen – nála ez egyfajta küldetés. Megpróbálja átadni azokat megküzdési stratégiákat is, amelyek ilyen esetekben működhetnek, amelyek segítik feldolgozni a gyerekkori traumákat. Ilyenkor a gyerekek azt élik át, hogy nem szerethetőek és nem értékesek, ami évtizedekkel később is kihathat az életükre. Emiatt kell ezzel a kérdéssel felnőttként foglalkozni, lélekben rendezni” – mondja Orsolya.

Ilyen esetekben a példamutatás rengeteget számít, fontos, hogy ismert emberek mondják ki: merni kell beszélni ezekről a problémákról, és ha lehet, vissza kell fejteni az eredetüket. „Kovács András Péter esetében az édesapa szeretet nélküli gyerekkora vezethetett az alkoholizmushoz, az interjúban erről is beszélt. Elmesélte, hogy nagymamája átélt két világháborút, majd az ’56-os forradalmat, a történelmi traumák pedig olyan hatással voltak rá, amitől rideggé vált. Vélhetően ez is szerepet játszott abban, hogy később fiának sem tudta megadni a megfelelő szeretetet. Ilyen jellegű, akár transzgenerációs traumákat sokan hordoznak magukban, aligha van olyan család napjainkban, amelynek tagjai ne élnének valamilyen sebzettséggel. Emiatt is fontos, hogy ezekről a kérdésekről őszintén beszéljünk, merjünk velük szembenézni. A traumáikon keresztül az emberek kapcsolódni tudnak egymáshoz, ami komoly segítséget jelenthet azok feldolgozásban és annak elfogadásában is, hogy vannak olyan sebzettségek, amelyek örökre megmaradnak, de azokkal együtt is értékes és szerethető személyiségek” – mondja a szerző.

A cikk megjelenése után Orsolya több olyan visszajelzést is kapott, ami igazolta: az ilyen történetek felvállalása fontos, mert az egyfajta lökést adhat a többi érintettnek, segítheti, hogy azok szembe merjenek nézni gyerekkori emlékeikkel, fel tudják dolgozni azokat. Az elfojtás és a traumák elhallgatása ellenkező hatású, az a helyzetet csak nehezíti, hatással lehet az érintettek gyerekeire is.