A becslések szerint minden negyedik terhesség vetéléssel végződik, a témáról mégis keveset beszélünk. Ezen próbált változtatni Gruik Zsuzsa, aki Kavics a tóban című riportjában alaposan körbejárta a kérdést. A vajdasági Magyar Szóban megjelent írás a külhoni Média a Családért-díj novemberi jelöltje lett.
A becslések szerint minden negyedik terhesség vetéléssel végződik, a témáról mégis keveset beszélünk. Ezen próbált változtatni Gruik Zsuzsa, aki Kavics a tóban című riportjában alaposan körbejárta a kérdést. A vajdasági Magyar Szóban megjelent írás a külhoni Média a Családért-díj novemberi jelöltje lett.
Gruik Zsuzsa Zentán él, már középiskolás korában is írt, akkor még főleg fesztiválokról, koncertekről. Később szociális munkát tanult az egyetemen, majd Skóciában dolgozott önkéntesként. Onnan kezdett írni heti, hétheti jegyzeteket a Képes Ifjúságnak, a Magyar Szó ifjúsági mellékletének. Aztán Magyarországra költözött, de az írást nem hagyta abba, készített cikkeket, interjúkat más lapoknak is. Zentára két és fél éve költözött vissza, azóta újságírója a Magyar Szónak.
Rengeteg nőt és családot érint a vetélés és a csecsemőhalál, de a közbeszédben ez a téma alig jelenik meg, nagyon keveset foglalkozunk vele. Pedig ha beindítanánk ezt a folyamatot, szabadabban beszélnénk a saját gyászunkról, meg tudnánk hallgatni a barátaink, munkatársaink gyászát is. A témával kapcsolatos kommunikáció kulcskérdés, nagyban segíti a földolgozást.
„A munkát azzal kezdtem, hogy egy zentai baba-mama Facebook csoportba kitettem egy felhívást. Jeleztem, hogy erről a témáról szeretnék írni, és várok mindenkit, aki elmesélné az ezzel kapcsolatos történetét” – mondja Zsuzsa. A szerzőt egy-két napon belül heten-nyolcan keresték meg, a téma érzékenysége miatt mindannyiukkal megpróbált személyesen találkozni. Ez egyetlen esetben nem sikerült, ott a beszélgetés telefonon keresztül zajlott. Közben áttekintette a témával foglalkozó szakirodalmat, utánajárt, mint gondolnak a kérdésről a pszichológusok, egyéb szakemberek. Ezt követte a pszichológussal való tényleges beszélgetés. Ez remek tapasztalat volt, mert az érintettek személyes történeteit, érzéseit szépen egységbe foglalta.
Zsuzsa összes megszólalója örült, hogy lapja foglalkozik ezzel a témával, mindannyian fontosnak tartották, hogy a kérdés nyilvánosságot kapjon. Nekik szerencséjük volt, mert a környezetükben voltak olyan emberek, akiknek segítségével a gyászt föl tudták dolgozni, de ez nem minden esetben van így. Sőt rossz tapasztalatik még azoknak is lehetnek, akik sok segítséget kaptak környezetüktől. „A családtagokra és a közeli barátokra senki nem panaszkodott, de a távolabbi ismerősök már sok esetben nem tudták kezelni ezt a helyzetet: vagy nem mondtak semmit, vagy leragadtak a közhelyeknél. Pedig ilyenkor nem segít, ha azt mondják: majd lesz másik gyerek. Arra is volt példa, hogy a helyzet miatt barátságok szakadtak volt” – mondja Zsuzsa. Az egészségügyi dolgozókkal kapcsolatos meglátások szinte minden esetben kettősek voltak: az orvosok vagy nagyon kedvesnek és segítőkésznek bizonyultak, vagy lekezelőnek. Megesett, hogy mondataik még hetekkel, hónapokkal később is visszhangoztak a fejekben. Ilyen esetekben a családi támogatás még fontosabb volt, még többet jelentett. Zsuzsa számára a beszélgetések legnagyobb tanulsága az volt, hogy bármiből föl lehet állni, ha van segítség, van kapaszkodó, van kivel beszélni a problémáról.