„Minek neked a gyerek? Az apja meghal, mielőtt felnevelnétek”

Hédi fiatalságából 15 évet töltött azzal, hogy agydaganatban szenvedő férjét segítse, ápolja. Párja már beteg volt, amikor a gyerekvállalás mellett döntöttek, de a baba érkezését egy percre sem bánták meg. „Tisztában voltam a rám váró nehézségekkel, de úgy éreztem, meg tudok birkózni a feladatokkal. Férjem imádta kisfiát, jelenléte és növekedése doppingszer volt számára, órákig képesek voltak játszani” – mondja. A környezet egy része képtelen volt értelmezni a helyzetet, a család esetenként egészen kemény véleményekkel is találkozott. Hédi viszont egy percre sem ingott meg, az együtt átélt eseményeket önironikusan, humorral, fájdalmasan őszintén osztotta meg olvasóival. Ő így próbálta meg elfogadni az elfogadhatatlant, férje elvesztését.

„Az írásokkal férjem emléke előtt is szerettem volna tisztelegni, úgymond halhatatlanná tenni őt. Mert ő mindent megérdemel, heroikus küzdelem volt az övé. Mindeközben sokan támadtak, megkérdezték még azt is, minek nekünk gyerek. Aztán sokaknak az nem tetszett, hogy halála után visszavettem a lánykori nevem. Olyan is volt, aki azt kifogásolta, hogy még öt hónap után is gyászoltam, vagy éppen fordítva: hogy túl hamar vettem föl nem fekete ruhát” – sorolja Hédi a kéretlen véleményeket. Akik ezeket megfogalmazták, valójában végig sem gondolták, mibe nyúlnak bele, Hédi érzéseivel, gondolataival sokan nem is foglalkoztak. Támadások most 15 éves kisfiát is érték, a gyerekek csúfolták is édesapja halála miatt. Történetük jól példázza, hogy a társadalom mennyire közönyös a nem mindennapi történetekkel, élethelyzetekkel szemben.

„Írni először csak magamnak, úgymond az asztalfióknak akartam, de a közeli ismerősök arra biztattak: szóljak a nagyvilághoz is. A cikkek megjelenése után sok pozitív visszajelzést kaptam, a levelekből pedig kiderült: rengeteg az olyan özvegy, aki hasonló helyzetben egyszerűen nem mer megszólalni, aki nem meri felvállalni sem önmagát, sem a másokkal szembeni konfrontációt. Mert ez egy hatalmas harc, az özvegyek pedig láthatatlan emberek. Talán ezért mondják azt sokan, hogy történetünk erőt ad számukra is, és ugyan érzéseiket nem tudják leírni, de helyzetük az enyémhez hasonló” – emeli ki Hédi. Utólag visszatekintve számára sem egyértelmű, honnan volt energiája erre a küzdelemre, de abban biztos, hogy ha a történetet újraélhetné, mindent ugyanígy csinálna, semmin nem változtatna.