Nagymamák a nagyszülői szerepkörről: „A szülői normarendszert nem szoktuk kijátszani”

Emesének ugyan még nincs gyereke, de családi kötelékei nagyon szorosak, nővérének pedig már van kettő. Ahogyan velük, úgy a szüleivel is jó a kapcsolata, így első kézből látja, miképp viszonyulnak a nagyszülők az unokákhoz, és fordítva. „Követem a mindennapjaikat, tudom, hogy a gyerekek mennyire sokat vannak a nagymamákkal és a nagypapákkal, mennyire ragaszkodnak a szüleinkhez. Nevelési kérdésekben a nővéreméknek is vannak megkötéseik, bizonyos dolgokban pedig a szüleink is ragaszkodnak a saját álláspontjaikhoz. Emiatt voltak kisebb vívódásaik önmagukkal és egymással, de komolyabb probléma sosem volt. Ennek nyomán szerettem volna megnézni, hogy más családoknál mi a helyzet ezzel a kérdéskörrel, ez adta a cikk ötletét” – mondja Emese.

A szerző olyan nagymamákat szólaltatott meg írásában, akinek már több unokájuk volt, szempont volt az is, hogy mindannyian olyan életkorban legyenek, amikor még aktívan részt tudnak venni a családi életben. „A nagyszülők között olyan is volt, aki korábban pedagógusként dolgozott. Nála arra is kíváncsi voltam, hogy hivatását a nagyszülői szerepben el tudja-e nyomni, vagy az éppen hogy felerősödik. A cikkben megszólaló nagymamákat az ismeretségi körömön keresztül kerestem meg, külön-külön vettem föl velük a kapcsolatot” – mondja a szerző. A beszélgetések alapján elmondható, hogy a nagyik a nagyszülői szerepkört hasonlóképpen értelmezik, az azzal járó feladatokra pedig nagy szükségük van, igénylik azokat. Látványos az is, hogy ha a szülők és a gyerekek közötti kapcsolata alapból jó, akkor az továbbadódik a nagyszülő és unoka viszonyára is.

„Az unokákkal mindhárman jól boldogulnak, aktívan részt vesznek a gyerekek életében, segítenek mindenben, amiben csak tudnak. A beszélgetések előtt arra számítottam, hogy lesznek majd véleménykülönbségek a generációk között, és kicsit meg is lepett, amikor kiderült, hogy nagyobb nézeteltérések sehol sincsenek. A környezetemben is ezt érzem, nincs olyan barátom vagy ismerősöm, aki a nagyszülőkre az unokákkal kapcsolatban panaszkodna” – mondja Emese.

A szerző fölidézi egyik megszólalójának mondatait is, aki arról számolt be, hogy nagyszülőként azt is átélheti az unokákkal – például az állatok etetését –, amit anyaként nem tudott, lévén nehezen szabadult a napi taposómalomból, egyedül pedig gyorsabban boldogult az ilyen feladatokkal. Viszont nagymamaként már együtt eteti az unokákkal a tyúkokat és a kutyákat, gyűjti a tojásokat. Persze így a munka tovább tart, de nagymamaként az időfaktor már nem olyan fontos, bőven belefér a a hétköznapokba az efféle program. Emese kiemeli, hogy ez az öregedés egyik legnagyobb ajándéka, hiszen a nagyik már meg tudnak állni, meg tudnak nyugodni, tudnak úgy foglalkozni a gyerekekkel, ahogy annak idején nem tudtak a napi teendők miatt.