Kárpátalján régóta van lehetőség arra, hogy valaki elhagyott gyermekeket fogadjon örökbe, gondozzon családi típusú otthonban, a beregszászi Ilosvay család pedig az elsők közt vállalkozott erre a feladatra. Történetüket Hegedűs Csilla mutatta be a Kárpáti Igaz Szóban, riportja a Média a Családért-díj augusztusi külhoni jelöltje lett.
Kárpátalján régóta van lehetőség arra, hogy valaki elhagyott gyermekeket fogadjon örökbe, gondozzon családi típusú otthonban, a beregszászi Ilosvay család pedig az elsők közt vállalkozott erre a feladatra. Történetüket Hegedűs Csilla mutatta be a Kárpáti Igaz Szóban, riportja a Média a Családért-díj augusztusi külhoni jelöltje lett.
Hegedűs Csilla az Ungváron székelő Kárpáti Igaz Szó beregvidéki tudósítója 2004 óta, de Beregszászon már korábban is újságíróként dolgozott. Sokféle témáról ír, legyen az egyházi vagy közéleti, politikai vagy egészségügyi téma, vagy éppen tudósítás rendezvényekről.
Marikának és Attilának már volt három saját gyereke – a hatéves, Attila, a hároméves Henrietta és az egyéves Dániel – amikor 24 éve arra vállalkoztak: elhozzák az árvaházból az akkor egyéves Fruzsinát. Mivel egy gyermekotthon tíz kicsivel működhet, utána érkeztek sorra a a gyerekek, köztük a fogyatékkal élő Levente és Márton is. A házaspár ugyanis nem zárkózott el attól sem, hogy problémásabb kicsiket vegyen magához. Csilla ismeri őket is, ahogy az összes gyereket, akinek valaha az Ilosvay család viselte gondját. Mint mondja, a házaspárral húsz éve baráti kapcsolatban van.
„Két utcára lakunk egymástól, így a családot nem csak a munka miatt ismerem. Tudom, hogy ők holland segítséggel már a Sámuel Alapítvány megalapítása előtt is végeztek ilyen tevékenységet, írtam is róluk egyből, amint az első gyerekeket befogadták. Ők arra tették fel az életüket, hogy elhagyott, többnyire beteg gyerekekről gondoskodjanak” – mondja Csilla. A szerző Ilosvayékra már húsz éve is felnézett, csodálta őket azért, mert három egészséges gyermekük mellett jutottak arra a döntésre: idegen kicsiket is magukhoz vesznek, felnevelnek. Számukra ez nem foglalkozás, nem munka, hanem hivatás. Viszont hiába írt róluk a szerző már sokadjára, a velük történő beszélgetés közben ismét meghatódott. „Marikáék már nem fiatalok, 50 évesek, de a gyerekkel ugyanolyan türelmesek, mint negyed évszázada. Levente, aki nem tud beszélni, végig ott ült mellettünk, és láttam rajta, hogy 70-80 százalékban értette, miről van szól. Anyukája csak néha intette arra, hogy csendben maradjon” – mondja.
Marika a gyerekek mellett süteményekkel foglalkozik, gyönyörű menyasszonyi tortákat, édességeket, fagylaltokat készít. Tanította egyik nevelt lányát, Fruzsinát is, aki azóta már férjhez ment. A család nagyon büszke Márkra is, aki Sárospatakon teológiát tanul, valamint a többi gyerekre, akik azóta Magyarországon dolgoznak. Ha karácsony van, vagy akad egy kis szabadidejük, mind hazamennek, függetlenül attól, hogy huszonkettő, vagy éppen huszonhét évesek. Az ünnepi asztalokat lassan harmincan ülik körül, nevelőszüleikhez nagyon kötődnek. Ilosvayéknál most zömében kisebb, hét-nyolc, illetve tíz-tizenkét éves gyerekek vannak, a kirepülő nagyobban helyét ők vették át. Viszont úgy gondolják, ha őket felnevelik – ami még nagyjából 10 év – leteszik a lantot, mert hatvan évesen már túl nagy feladatot jelentene ennyi gyereknek gondját viselni.