„Ő nem az anyukám, hanem a nagymamám, csak addig az anyukám, amíg nem jön az anyukám”

Márta figyelmét az egyik kollégája hívta föl a Hazavárunk Alapítványra, mivel tudta, hogy már korábban is sokat foglalkozott civil ügyekkel, civil szervezetekkel. Köztük számos olyannal, amelyek kevésbé ismertek a nyilvánosságban. Ilyen a Hazavárunk Alapítvány is, amelynek legfőbb célja, hogy segítse a börtönben lévő szülők gyermekeinek életét. Mert bár tudják, hogy helyükbe nem léphetnek, de odafigyelést, törődést, megértést és szeretetet adhatnak a kicsiknek, szervezhetnek nekik foglalkozásokat, kirándulásokat, különböző programokat. Ha ugyanis a gyerekek tanulnak, sportolnak, szabadidejüket hasznosan töltik el, akkor kevésbé szakadnak ki a társadalomból.
„Megkerestem Peltzer P. Hajnalkát, az alapítvány vezetőjét, akitől megtudtam, hogy sajtóban csak egyszer szerepeltek, és még az az egy alkalom is rossz élményt jelentett számukra. Főképp azt fájlalta, hogy munkájukat szinte kizárólag a kriminológia oldaláról közelítették, pedig az egészen másról szól. Nagyon hálás vagyok érte, hogy nekem bizalmat szavazott” – mondja Márta.

A szerző az összes nézőpont megismerése érdekében nemcsak az alapítvány munkatársaival szeretett volna találkozni és beszélgetni, hanem olyan családokkal is, akik nehéz helyzetben vannak. Kíváncsi volt arra, ők miként élik meg a segítséget, a törődést. „Sajnos nagyon tabusított témáról van szó, a társadalomnak egy olyan szegmenséről, akikről, noha együtt élünk velük, gyakorlatilag semmit sem tudunk. Az érintettek nem beszélnek történetükről, így nagyon nehéz megtalálni, hogyan lehet őket jól segíteni. A Hazavárunknak ez sikerült” – emeli ki Márta. Riportjából kiderül, hogy a gyerekek sokszor nem is tudják, hogy édesapjuk vagy édesanyjuk börtönben van. Ricsi például egy négyéves kisfiú, aki nagymamájával és annak párjával él, úgy tudja, hogy a szülei katonák már két éve. Pedig börtönben vannak.

„Nagyon erős élmény volt megismerni ilyen családokat, velük a mindennapi életben nem igazán találkozunk. Letaglózó látni és hallani ezeket a gyerekeket, miközben látjuk, hogy egy anya mennyire küzd azért, amit fontosnak tart: a családjáért, annak egyben tartásáért. A cikk írása közben számtalanszor meg kellett állni a szavak súlya miatt, az elhangzott mondatok ma is élesen élnek bennem. Rengeteget gondolkodtam azon is, hogyan lehet ezeket az élményeket leírni úgy, hogy a sorok élethűen visszaadják, amit tapasztaltunk. Így talán az olvasók fejében is tovább élhetnek ezek a történetek” – mondja a szerző.

A Hazavárunk Alapítványt a riport megszólalói elengedhetetlen segítségnek tartották, támasznak egy olyan helyzetben, ami a szerző szerint leginkább ahhoz hasonlítható, amikor valaki alól kihúzzák a széket. Mert ha egy családtag börtönbe kerül, akkor az egész család élete felborul. Az alapítvány ilyenkor az elveszett alapot próbálja visszatolni a gyerekek és az egyedül maradó szülők alá. Komoly motivációt ad számukra az is, hogy nem szeretnének évek múlva a börtönökben találkozni azokkal a gyerekekkel, akik a rács mögé kerülő szülő miatt billennek ki egyensúlyukból.