Panka, vigyél magaddal!

Erzsit Panka és édesanyja, Klára kereste meg. Mindketten olvassák és szeretik a könyveit, és szívesen találkoznának, beszélgetnének vele. Így kezdődött. Panka huszonöt éves, fiatal, törékeny lány, aki két és fél éves koráig hasonlóan növekedett, mint kortársai, azt követően uralkodtak el rajta az autizmus tünetei.

„A találkozásunk számomra megrázó és megszabadító volt. Két csodaember egy csodavilágban. Ami mögött huszonöt év őrületesen sok munkája, erőfeszítése, jóakarata és hite húzódik meg. És nem csak kettejüké, az egész családé. Döbbenetes volt számomra, ahogy Panka elfogadott, hozzám sietett, megfogta a kezem, körbevezetett a lakásban és megmutatott mindent, amit fontosnak érzett. Amikor megkérdeztem tőle, hogy az írásaim alapján milyennek képzelt el, leült, és – miközben édesanyja alátámasztotta a kezét – iszonyatos gyorsasággal lekopogta válaszát egy egyszerű papír betűtáblán. Édesanyja »Panka magyar hangja«, mint egy szinkrontolmács fordította, amit a lány mondott: hogy olyannak gondolt, amilyennek most lát: nyugodtnak, mosolygósnak, természetesnek. Én pedig elsírtam magam, mert azt láttam, hogy miközben Panka egyik kezével kopog (beszél) közben a másikban alma, azt ette, időnként dúdolt, grimaszolt. És ebben az állapotban tökéletesen működött (működik) az agya, a lelke, a szíve, egész lénye: a kérdésre válaszolt. Ott is volt és itt is. Végtelenül empatikus, intelligens, olvasott, választékosan fogalmaz és mindent »elmond«, csak beszélni nem tud” – mondja Erzsi.

Reménykednek, hogy megjönnek majd a szavak is, mert az évek során látható eredmények születtek. Panka görkorizik, táncol, kiváló eredménnyel érettségizett, futárkodni kezdett, rengeteg dolgot képes megoldani. Édesapja kivételes tudású, nagyszerű orvos volt, édesanyja pedig – milyen az élet – logopédus és gyógypedagógus. Amikor végzett, az autizmusról még nem tanultak, de a témáról ma már szinte mindent tud. Az orvos édesapával együtt fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy lányuk helyzetét normalizálják. Ebben Panka húga is sokat segített. „A normalizálást én idézőjelbe teszem, mert néha azt érzem: Panka normálisabb, mint bármelyikünk” – emeli ki Erzsi.

Az írásból kiderül, hogy Panka régebben, amikor nyáron kilépett volna a szabadba, nem mert, mert lángolónak, vibrálónak látta a tárgyakat, a házfalakat. Ezt a félelmetes képet egy speciális szemüveg viselésével tudták megszüntetni, sok-sok kísérlet után. Később már elég volt számára a sima napszemüveg, ma pedig már arra sincs szüksége. Vagy a hallásérzékenység. Amikor felszállt egy villamosra, vagy bement egy boltba, ezerszeresen hallott mindent. Ezt édesapja segítségével sikerült oldani az úgynevezett hallásébresztés-terápiával. Elérték, hogy Panka ne rohanjon el befogott füllel, ha például egy kisbaba sír, vagy ne őrüljön meg, ha bevásárlás közben a kosarak, kabátok súrlódnak, ha a kassza csilingel. Érettségire készülve például az egyik legszeretettebb tanárának „elmondta”, ne haragudjon, hogy magyarázat közben nem tud ránézni. Az oka: ha látja a mimikáját, a gesztikulációit, az elvonja a figyelmét, és egyszerűen nem tud az elhangzottakra koncentrálni. Ezért lesüti a szemét, így hallgatja.

Erzsi így fogalmazott: „Megint kincsemberekkel találkoztam – az egész újságírói munkának ez a legnagyobb fizetsége: az ilyen találkozások.”