Sosincs késő az igenhez

Magai Margit már a hatvanas éveinek közepén is túl volt, amikor először mondta ki a boldogító igent. Szerelmes korábban is volt, de férje az első, aki megfoghatta a kezét, átölelhette a derekát. Érzelmileg persze már azt megelőzően is meg-megérintették férfiak, voltak plátói szerelmei is, de kölcsönösségen alapuló kapcsolat nem bontakozott ki az életében, mindennapjait sem a párkeresés töltötte ki. Volt, aki feleségül kérte, de benne nem ébredt szerelem, így nemet mondott. Nem járt együtt soha senkivel. Élete ettől függetlenül teljes volt egész életében, csak másként.

„Margit történetét éppen emiatt tartottam izgalmasnak. Sokan küzdenek ugyanis az egyedülléttel, akkor is, ha nem beszélnek róla, akkor is, ha nem látszik rajtuk. Erről a témáról korábban hívő, harminc és ötven év közötti nőkkel interjút is készítettem, mivel kíváncsi voltam arra, mit élnek ők meg. Az ilyen helyzetek nőként mindig nehezebbek, hiába szeretjük azt mondani, hogy az egyedülállókkal minden rendben van, ők ezt az utat választották. Ebben nem hiszek, mély meggyőződésem, hogy ezt nem választották. Az is érdekelt, hogy ilyen helyzetekben a nőket hogyan tudja segíteni a társadalom, a gyülekezet. A megkérdezett nők őszintén megnyitották a szívüket, de gondolataikat csak név nélkül írhattam le. Ezt követően szerettem volna Margit történetét megírni, mintegy válaszul a feltett kérdésekre. Ő mutatta meg, hogy van remény, nem számít, mit látunk harminc- vagy negyvenévesen, nem számít, mennyire mondtunk le a párkapcsolatról, mennyire mondtunk le magunkról nőként” – mondja Judit.

Margit elsőre nem akarta vállalni az interjút, mert nem sokkal a felkérés előtt televíziós anyag is készült a történetéről, és úgy érezte, ott mindenről beszámolt már. „Elmondtam neki, hogy az én megközelítésem más lenne, mint a tévéseké. Nehezen, de meggyőztem, végül elvállalta a beszélgetést” – meséli Judit. Margit teljes élettörténetét megosztotta a szerzővel, kezdve azzal, hogy élő hitű lelkészcsaládba született a Dunántúlon. Negyvenéves volt, amikor Kaposvárról Budapestre költözött, otthagyva az addigi életét, egzisztenciáját. A Bethesda Gyermekkórházba kórházpedagógusként több mint húsz évig vitte az evangéliumot a beteg gyerekek közé. Későbbi férjére egy nyári, gyülekezeti csendeshéten figyelt fel, amikor mellé ült. Margit másnap helyet változtatott, de Laci ismét odaült mellé, és onnantól fogva minden alkalommal. Amikor a kávézáshoz is mellészegődött, pedig ő nem is kávézik, egyértelművé vált, hogy valójában ismerkedni kezdtek. Közös imádságok következtek, a fordulópontot pedig az jelentette, amikor megérezték: Isten jelen van köztük. Laci a Városligetben, egy padon mondta ki, hogy szeretné Margitot feleségül venni. Az interjúból az is kiderül, hogy Margit maratonfutó férje kedvéért még futni is elkezdett, László pedig Margit kedvéért újra megtanult gitározni, hogy támogathassa a gyermekekért vállalt szolgálatát. Életük legnagyobb ajándéka, hogy annyit nevetnek, mint eddig soha. Mindketten úgy érzik, hogy hároméves házasságuk Isten meglepetésajándéka. A szerző számára pedig a történet legnagyobb tanulsága az, hogy Istenre valóban rábízhatjuk az életünket.