Zora és Mira álmai

Zora és Mira a vártnál korábban érkezett 2010 decemberében, az elsőszülöttről pedig csak ekkor derült ki, hogy gerincének alsó része nyitott. A kislánynak a retinája is levált, így elvesztette a szeme világát, de családja nem mondott le róla. Vállalták a kezeléseket – lábát már többször műtötték – függetlenül attól, hogy azok a családot anyagilag is megterhelték. A költségeket igyekeznek mindig saját forrásból fedezni, gyűjtéseket csak akkor szerveztek, amikor Zora még kisebb volt. Ennek köszönhetően jutottak el Párizsba, ahol a szemén próbáltak segíteni.

„A családról egy kollégám tett említést, én pedig egyből fölfigyeltem rájuk, lévén a mi családunkban is van érintett: az unokatestvérem, aki velem egyidős, de tízéves kora körül elvesztette a látását egy szembetegség miatt” – mondja Júlia. A szerző rögtön meg is kereste az ikerpár anyukáját, aki kért egy kis gondolkodási időt, de vállalta a beszélgetést, így ellátogathatott hozzájuk. „Zora a nappaliban várt, nagyon izgatott volt, kicsit később pedig megérkezett Mira is, aki nővérénél visszahúzódóbb természetű. A család a házbelsőt úgy alakította ki, hogy az a lehető leginkább akadálymentes legyen, hogy Zora, aki ha nehezen is, de tud járni, egyedül is közlekedhessen” – mondja Júlia. Hozzáteszi, hogy a testvérek most tizenhárom évesek, és ebben a korban már adódnak kisebb nézeteltéréseik abból, hogy Zora nem tud mindenhová húgával menni, annak vannak már saját programjai. Zora még kislányosabb, gondolkodása is könnyedebb. De a lányok most is jól kijönnek egymással, komolyabb feszültségek soha nincsenek köztük. A hangulat akkor is kötetlen volt, amikor Júlia náluk járt.

A család Zora rehabilitációjára folyamatosan figyel, bíznak abban is, hogy a tudomány fejlődésével talán majd látását is visszakaphatja. Szellemi képességei nem szenvedtek csorbát, szókimondó, mindent meg akar csinálni, amit az ép emberek. „Síelni és korcsolyázni szeretne, lovagolni, úszni a tengerben. A síelést segítséggel már ki is próbálta, Horvátországban a tengerrel is megismerkedhetett. Orvos akar lenni, családot és gyerekeket szeretne. Én is elmeséltem neki az unokatestvérem történetét, aki vakként leérettségizett, diplomát szerzett pszichológusként, férje lett és két gyereke. Erre ma már még inkább lehet esély” – mondja Júlia.

Zora családja nagyon összetartó, a riport készítésekor is érezhető volt, hogy helyzetüket teljesen elfogadták. A szerző azt is megemlíti, hogy a két kiskamasz haja okkal nem ugyanolyan hosszú: korábban Zorának is majdnem derékig ért a haja, de az övét levágatta és elajándékozta, hogy rákos betegeknek készülhessen belőle paróka. Számára is jó érzés, hogy ugyan nem láthatja, de valaki az ő szőkés hajából készült parókát viseli. A családnak is fontos, hogy odafigyeljenek másokra, akik szintén segítségre szorulnak.