„A hang, ha elnémult, még nem veszett el” (Babits Mihály)

Vasárnap van, a vajdasági, ludasi Róka tanyán éppen véget ér egy Erasmus-program. Az utolsó résztvevők hazafelé szállingóznak; körülöttünk jönnek-mennek, elköszönnek, ebédelni indulnak. Nyugodt sarok alig akad. Hulló Zsófia, vagy ahogy mindenki szólítja, Zsó – fáradt.  Napok óta fiatalok között van, most mégis kihagyja az ebédet. Ezt a rövid időt a beszélgetésünkre szánja. Fáradtsága azonban azonnal elmúlik, mihelyt szóba kerülnek a fiatalok. S a legfontosabb kérdések: Van-e mellettük valaki, aki meghallja a hangjukat? Van-e mellettük valaki, aki érti, hogy hang helyett olykor egy félrenézés, egy „semmi baj”, egy hirtelen visszahúzódás vagy éppen a szüntelen jókedv az üzenetük?

Csak jelen lenni

Zsó, – a szabadkai, fiatalokkal foglalkozó Iuventus Ventus Egyesület elnöke – közel egy évtizede dolgozik ifjúságsegítőként helyi és nemzetközi közösségekben. Azt mondja, ezalatt annyit változott a fiatalok lelki világa, hogy folyamatosan képeznie kell magát. Mentálhigiénés ismereteit is bővíti, mert fontosnak tartja felismerni, meddig elég a meghallgatás és a közösség megtartó ereje – és hol kezdődik az, amikor már szakember segítségére van szükség. A legnagyobb változásnak az elmagányosodást látja. A fiatalok szinte folyamatosan elérhetők egymás számára, mégis egyre nehezebb a valódi kapcsolódás. Egy többnapos táborban akár három nap közös élmény és beszélgetés is kellhet ahhoz, hogy maguktól kezdjenek egymáshoz fordulni.

Zsó nem állítja, hogy egyetlen tekintetből meg lehet mondani, mi zajlik valakiben. De vannak apró jelek, amelyek mellett nem érdemes elmenni. Valaki a többiek között áll, mégis hallgat, összeszorítja a kezét; a mosolya nem őszinte, vagy beszélget ugyan, mégis kívül marad. Egyikből sem lehet messzemenő következtetést levonni. Ezek inkább jelzések, hogy talán érdemes közelebb lépni. Ehhez azonban idő és bizalom kell. A szakember szerint a fiatalokat egy közösségbe sokszor nem maga a program vonzza. A barátokért, a beszélgetésért, az új kapcsolatokért mennek, hogy valahol számítsanak rájuk.

Amikor azt kérdezem, nem túlzás-e azt mondani, hogy a mai fiatalok közösségre éheznek, egyetért. Azt feleli, az iskola elsősorban a tanulás helye, az otthon pedig otthon marad. Közben egyre kevesebb az a harmadik közeg, ahol a fiatal egyszerűen jelen lehet: nem kell teljesítenie vagy bizonyítania, csak kapcsolódhat másokhoz. Sokszor éppen ott történnek a fontos dolgok: nem a meghirdetett program alatt, hanem előtte vagy utána, egy közös építés, utazás vagy hosszú esti beszélgetés közben.

Melyik ajtón nyissunk be?

Amikor kérdésünkre valaki azt feleli, hogy  „semmi baj” az nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban nincs baj. Zsó szerint már maga a kérdés is sokszor rossz helyen nyit ajtót. Ha azt kérdezzük valakitől: „Hogy vagy?” – szinte automatikusan érkezik a válasz: „Jól, köszönöm”. Ugyanez történhet otthon is. A szülő látja, hogy valami megváltozott, megkérdezi: „Mi a baj?”. A fiatal pedig azt mondja: „Semmi”. „Nem muszáj a fiatalt lerohanni” – tanácsolja Zsó. A kapcsolódást sokszor nem újabb és újabb kérdésekkel kell kezdeni, hanem példamutatással. Egy szülő elmesélheti, milyen napja volt, mi bántotta, minek örült, mit élt meg nehezen. Nem azért, hogy a saját problémáival terhelje a gyerekét, hanem hogy megmutassa: az érzésekről lehet beszélni. Ha azt szeretnénk, hogy egy fiatal egyszer el tudja mondani, mi történik benne, valahol meg kell tanulnia ennek a „nyelvét”.  Az ifjúságsegítő szakember azt tapasztalja, hogy vannak, akik írásban könnyebben fogalmazzák meg azt, amit szemtől szemben nehezebben mondanak ki. Ezt sem kell elutasítani. Ha elsőre egy üzenet nyitja meg az ajtót, azon keresztül érdemes megpróbálni elérni őt. A lényeg nem a forma, hanem hogy létrejöjjön a kapcsolat.

Közben a felnőtteknek saját magukra is érdemes ránézniük. Nehéz úgy arra kérni a gyerekünket, hogy tegye le a telefonját, ha a körülötte lévő felnőttek is állandóan a saját képernyőjüket nézik. Nehéz őszinteséget várni tőle, ha otthon sem lát mintát arra, hogyan lehet a fájdalmas érzésekről, a csalódásról vagy akár a gyászról beszélni. Zsó újra és újra visszatér a szóhoz: beszélgetés. De nem felszínes kérdés-feleletre gondol, hanem arra a fajta jelenlétre, amelyben a fiatal nem érzi azt, hogy kihallgatják. Arra, amikor nem kell rögtön megoldást találni, ítéletet mondani vagy kisebbíteni azt, amit érez.

A közösség nem pszichológusi rendelő

A tizenhat és harminc év közötti időszak önmagában is tele van átmenetekkel. Más nyomás nehezedik egy középiskolásra, és más arra, aki már munkát keres, albérletet fizetne vagy családalapításon gondolkodik. De minden korosztályra jellemző, hogy sokan bizonytalan önértékeléssel, alacsony önbizalommal érkeznek a közösségekbe. A különböző élethelyzetek mögött újra meg újra ugyanazok a kérdések jelennek meg: „Hol a helyem?”„Mire vagyok képes, és van-e olyan jövő, amelyben el tudom képzelni magam?”

A Vajdaságban ehhez sajátos terhek is társulnak. Zsó tapasztalata szerint vannak magyar fiatalok, akik nem beszélnek elég biztosan szerbül, és emiatt már a pályakezdésnél beszűkülhetnek a lehetőségeik. A lakhatás drága, az önállósodás nehéz, a diákmunka és a támogatások lehetőségei korlátozottak. Ilyenkor az elköltözés nem feltétlenül nagy, romantikus döntésnek tűnik, hanem egyszerűen a következő logikus lépésnek. A kérdés, hogy maradni vagy menni, így nemcsak identitásbeli kérdés. Arról is szól, hogy egy fiatal lát-e maga előtt helyet, munkát, közösséget és jövőt ott, ahol felnőtt.

Zsó nem szeretne egy nemzedék fölött ítéletet mondani. Többször is visszafogja magát, amikor általánosításba csúszna. Nem „rosszabb” fiatalokról beszél, hanem megváltozott körülményekről. Nemzetközi programjai során azt is tapasztalja, hogy a mai fiatalok sok tekintetben elfogadóbbak, nyitottabbak egymás különbözőségeire. A magány viszont országhatároktól függetlenül szinte mindenütt jellemzi ezt a korosztályt. Szerinte ezért ideje másként tekinteni az ifjúsági munkára is. Nem egyszerűen programokról és közös időtöltésről van szó: a közösségnek megelőző, megtartó szerepe is lehet – de nem gyógymód mindenre.

Az ifjúságsegítőnek tudnia kell, hol ér véget a saját kompetenciája. Meghallgathatja a fiatalt, mellette lehet, segíthet neki abban, hogy felismerje: nincs egyedül. De nem diagnosztizálhat, és nem vállalhat magára olyan problémát, amely már szakembert kíván. Ha súlyos lelki válság jelei mutatkoznak, vagy szerhasználat jelenik meg, további segítségre van szükség. Azonban ilyenkor sem elég annyit mondani, hogy a fiatal keressen pszichológust. Sőt ilyenkor sem szabad elengedni a kezét. Zsó számára ez azt jelenti, hogy nemcsak megmutatja az irányt, hanem amennyire a szerepe engedi, segít is abban, hogy a fiatal eljusson a célig. Hiszen gyakran éppen annak a legnehezebb segítséget kérnie, akinek valóban szüksége volna rá.

Egy közösség nem pszichológiai rendelő, az ifjúságsegítő nem terapeuta. De lehet ő az első ember, aki észreveszi, hogy valami megváltozott. Az első, aki nem fordítja el a tekintetét. Az első, aki komolyan veszi azt, amit a fiatal még csak töredékesen tud elmondani.

A Róka tanya közben lassan kiürül. Egy-egy ajtócsapódás, elköszönés, indulás szakítja meg a beszélgetést. Az utolsó résztvevők is hazafelé készülődnek. Már csak egy kérdést teszek fel. Arra kérem Zsót, képzeljen maga elé egy tizenhat és harminc év közötti fiatalt, aki ezt a riportot éjszaka, egyedül olvassa, és közben magára ismer. Mi az az egyetlen gondolat, amit szeretne, hogy magával vigyen? „Azt, hogy nincs egyedül. Rengetegen érzik ugyanazt, amit ő. Hinniük is kell magukban, keresniük kell azokat, akikhez kapcsolódhatnak, és ha nincs ilyen közösség körülöttük, akár létre is hozhatják a sajátjukat” – feleli.

Cöndör Enikő

Az írás az októberi Képmás magazinban jelent meg.

A kép illusztráció, forrás: unsplash.com

A fenti írás a Média a Családért díj 2026 pályázatára érkezett, amelynek idei témája a fiatalok mentális egészsége. A pályázatra olyan alkotásokat várunk, amelyek érzékenyen és hitelesen mutatják be a 16–30 éves korosztály mentális jóllétét érintő kérdéseket, és gondolkodásra hívják az olvasót. További részletek és jelentkezés: https://mediaacsaladert.hu/media-a-csaladert-dij-2026-palyazati-felhivas/