A nagymama csokitortája

Beszélgetés Jankával, a nagymama csokitortájának örökösével

A délutáni fény szelíden araszol végig a konyhapulton. A levegőben a csokoládé és a múlt illata keveredik. Janka épp a tortát díszíti, mozdulataiban áhítat. Megáll, ránéz a krémre, és halkan mondja: „Ez nem csak egy sütemény. Ez egy történet.”

– Emlékszel, mikor sütöttétek együtt először a csokitortát?
– Kilencéves voltam. A nagyinál minden nyár kakaó- és nevetésszagú volt. A konyhája mindig tele volt élettel, és egy kis virágcsokorral az ablakban. A csokitorta volt a kedvencem.
Mindig azt mondta, a csokoládé olyan, mint a szeretet, ha szívből adod, örökre édes marad. Akkor még nem értettem, mennyi fájdalom bújik meg ebben a mondatban.

– Hogyan kezdődött nálad a sütés szeretete?
– A nagymamámnál minden érzésnek volt íze. A magányé a piskóta, a reményé a csokikrém. A nagypapám sokszor elment csak egy sörre, de nem jött haza időben. Ilyenkor a nagyi elővette a lisztet, tojást, kakaót, és addig keverte, amíg a csend is édes lett. A sütés volt a válasza a hiányra. Egy szelet torta, hogy ne fájjon annyira.

– Te is így kapcsolódtál a sütéshez?
– Sokáig igen. Amikor magányos voltam, sütöttem. Amikor valami hiányzott, sütöttem. Mintha a tészta simasága betölthetné a bennem lévő repedéseket. Azt hittem, a cukor majd elnyomja a keserűséget. Csak később értettem meg, hogy a sütés nálunk nemcsak hagyomány volt, hanem menedék. Olykor menekülő út a hiány elől, de közben mindig benne volt a lehetőség, hogy az édességgel örömet is adjunk. Egy kanál cukor a nagyinak a csend ellen, nekem meg a múlt ellen.

– Miért döntöttél úgy, hogy ezzel a recepttel nevezel a desszertversenyre?
– Sokáig kerestem valamit, ami különleges, de nem találtam semmit. Aztán elővettem a nagyi régi receptesfüzetét. A megsárgult lapok, a kézírása, a kávéfoltok a sarkokon. Olyan volt, mintha a múlt megszólalt volna. Miközben kevertem a tésztát, éreztem, hogy ott van velem. Nem szólt, csak jelen volt, mint egy illat, amit nem felejtesz el.

– Mesélj a verseny napjáról!
– A többiek csillogó, modern tortákat hoztak. Én meg egy egyszerű, régi csokitortát, pont olyat, mint régen. Előző éjjel álmodtam nagyival. Azt mondta: „Tegyél bele egy marék darált diót a tésztába. Az élet is akkor jó, ha roppan benne valami.” Másnap reggel így sütöttem meg. Azt hiszem, aznap ő is ott volt a konyhában.

– És a zsűri reakciója?
– Csend lett. Az a fajta szelíd csend, amelyet csak az otthon íze tud kiváltani. Az egyik zsűritag azt mondta, ez a torta olyan, mint egy ölelés. Akkor már tudtam, hogy nyertem, nem a versenyt, hanem a békét magamban.

– Mit jelentett neked ez a torta valójában?
– Kapcsolatot. Nemcsak vele, hanem önmagammal is. A nagymama receptjein keresztül értettem meg, hogy az édesség nem szeretet, csak annak jelképe. De ha megtanulod szívből adni, akkor már gyógyít. Azóta is hallom a hangját: „Ne a cukrot keverd, hanem a szívedet.”

– Hiszel abban, hogy a függőség, a hiány ilyen pótlása, öröklődhet?
– Igen. Nem a csokoládé iránt, hanem az érzés iránt, hogy valamit be kell tölteni. Valamilyen űrt. A nagyi a csendet próbálta elhallgattatni, én a múltat. De rájöttem, hogy a szeretet nem pótolható, csak átalakítható. Mint amikor a keserű csokoládé édes utóízt hagy maga után.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik az édesség mögött valójában ölelést keresnek?
– Álljanak meg egy pillanatra. Csukják be a szemüket, és ízleljék meg azt, amit épp éreznek – nem a tortát, hanem önmagukat. Mert sokszor nem is az ízre vágyunk, hanem arra a pillanatra, amikor valakihez tartoztunk. Egy kanál cukor mögött néha egy csepp fájdalom rejtőzik.
De ha felismerjük, már nem a hiányt esszük, hanem az emléket, és az emlékből lassan szeretet lesz, ami gyógyít.

– És mit üzensz azoknak, akik elvesztették a szerettüket?
– Merjenek emlékezni. Az emlék nem fáj, csak akkor, ha el akarjuk felejteni.
Egy sütemény, egy illat, egy dallam mind megnyithat egy kaput valakihez, aki már nincs köztünk. A szeretet nem múlik el. Csak átalakul. Nálam épp egy szelet csokitorta az, amelyben ott van az egész gyerekkorom és minden szeretet, amit nem mondtunk ki.

– A családodban más is továbbviszi ezt a hagyományt?
– A kislányom már most szeret konyhatündérkedni. Néha csak áll mellettem, és figyel csendben, mintha őrizné a pillanatot. Egyszer biztosan megtanulja, amit most még csak érez, hogy a sütés nemcsak recept, hanem szeretetnyelv. A nagymama receptjeit ma már digitálisan is elmentettem, de a megsárgult füzetet eltettem. Illata, tapintása pótolhatatlan.

– Mit jelent ma neked a nagymama csokitortája?
– Egy édes, puha híd múlt és jelen között. Nem recept, hanem örökség. Minden keverésben ott a hangja, minden illatban az ölelése. És amikor a kislányom rám néz, tudom, hogy ez a szeretet már nem a hiányból nő, hanem a hála talajából.

A verseny óta Janka cukrászként dolgozik. A nagymama tortáját újraalkotta kevesebb cukorral, még több szeretettel.

Mert sokszor nem is az ízre vágyunk, hanem arra a pillanatra, amikor valakihez tartoztunk.

Kozma Ani
A kép illusztráció, forrás: Pixabay

Az interjú a Képmás magazin decemberi lapszámában is megjelent.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.