A ruha, amiben nem néztem oda

A gyász nem mindig feketében jár. Néha púderrózsaszín kasmírral fedett. Kartondobozban érkezik. Futárral. A férjem haldoklott, én pedig rendeltem. Először egy blézert. „Ez még belefér”...

A gyász nem mindig feketében jár. Néha púderrózsaszín kasmírral fedett. Kartondobozban érkezik. Futárral. A férjem haldoklott, én pedig rendeltem. Először egy blézert. „Ez még belefér”...

A gyász nem mindig feketében jár. Néha púderrózsaszín kasmírral fedett. Kartondobozban érkezik. Futárral.

A férjem haldoklott, én pedig rendeltem. Először egy blézert. „Ez még belefér” – mondtam, miközben a bankkártya kattanása elnyomta bennem a rémületet. Jött a következő. És még egy. Míg a kinti világom porrá hullott, belül precízen hajtogatott sorokban álltak az illúziók.

Nem tudtam sírni. Nem tudtam beszélni. De kosarat tölteni igen.

A gyerekem megtanulta, az anyja mosolyog, ha csomag jön. Az öröm dobozban érkezik, a „mindjárt” – amit játék helyett kapott – néha örökre tart.

A tárgyak nem kérdeztek vissza. Nem vitatkoztak. A fehér ing a második műtét napjáról. A bordó ruha, amit sosem viseltem, mert nem lett többé ünnep. A kabát, amit akkor vettem, amikor már csak annyit mondtak: „palliatív szakasz”.

Az én függőségem nem volt látványos. Nem volt szaga. Nem lehetett kimutatni vérből. Textil volt. Gomb. Gallér. Egyfajta önkábítás, ami nem üt le, csak észrevétlenül kiürít. A nő, aki beszélt, nevetett, kapcsolódott, eltűnt a vállfák mögött. Ahogy annyi más nő is eltűnik. Csendben. Használati utasítás nélkül.

A környezetem csak annyit látott, vásárolok. Legyintettek. „Legalább szépen csinálja.” Senki sem tudta, hogy a fűtésszámla ára rózsaszín kabátként lóg a szekrényemben. Nem melegített, de simogatta a bűntudatom.

A szekrényem lett a menedék, a gyóntatószék és a ravatal egyszerre. A tárgyaimat nemcsak elrendeztem, elgyászoltam. Rétegről rétegre hámoztam le magamról a túlélés álruháját. És közben nem az anyag kopott el, hanem az elfojtás.

Aztán egy nap a fiam rám nézett, és azt mondta: „Anya, te most szebb vagy, mint bármi, amit felveszel.” Valami átkattant bennem. Rájöttem, hogy nem a csomagban érkező öröm számít, hanem az, ahogy jelen vagyok. Magamnak. Neki. Az életnek.
Az öröm nem csomagban jön. Ott van, mint egy régi, puha kardigán. Nem különleges, csak jó.

Letenyei Hédi írása

Megjelent a Képmás magazin 2025. októberi lapszámában.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.