„Azt hittem, a kábítószer századunk evangelizációs eszköze”

Tizenegy-két évesen kezdett dohányozni, inni és bulizni, tizenhat évesen füvezni, tizenkilenc évesen „bogyózni”. Később más szereket is fogyasztott, majd kereskedett velük. Ez évekkel ezelőtt történt, de csak idén kezdett el nyilvánosan beszélni róla. Miután elkapták, coachingot és mentálhigiénét tanult, hogy rájöjjön: mi vezetett idáig, milyen sebei vannak, hogyan gyógyuljon, történetét és meglátásait miként tudná másoknak átadni.

– Korábban nem is gondoltál arra, hogy abbahagyd?

– Nem, mert jól éreztem magam tőlük. A füvet akkor tettem le, miután álomparalíziseim és erős hallucinációim lettek tőle. Később az ecstasy bogyókra is ráuntam, de ismét rossz következtetésre jutottam, miszerint nem a „megfelelő” szereket használtam – kerestem mást.Sőt hívő barátaimmal sokszor beszélgettünk arról: Isten szeret minket, és milyen jó, hogy Jézus a szerfogyasztás során is velünk van. Főleg ketaminos állapotban éreztünk erős istenélményt. Ebből arra jutottunk: ő is ezt akarja. Meg voltunk győződve arról, hogy ez a helyes út, csak mások még nem tudják, miként kell jól csinálni. Többször elhatároztuk, hogy másnap elmegyünk együtt misére, de végül mindig átaludtuk. Azzal nyugtattuk magunkat, majd legközelebb, addig is beszélgetünk Jézusról, aki így is szeret minket. Sőt „jó keresztényként” azt javasoltam: adjunk tizedet mindenből. Minden tizedik csíknál, amit húztunk, minden tizedik bogyónál, amit beszedtünk, félretettünk egyet Jézusnak. Persze később azokat is elővettük.

– Úgy láttad, a kábítószer segíthet abban is, hogy valaki megtalálja Istent?

– Igen, azt hittem, a kábítószer századunk evangelizációs eszköze. Hiszen láttam, ahogy a zárkózott tizenéves fiatalok a bogyótól megnyílnak a bulikban, elmondják a bajaikat és megkönnyebbülnek. Ezért gondoltam, hogy ez a megoldás arra a rosszra, amelyben mindennap élnek. Akiket ilyen fiatalon elengednek egész éjszakára szórakozni, azokat otthon általában vagy bántalmazzák vagy elhanyagolják. Tényleg hittem, hogy segítek nekik azzal, ha adok valamit, amitől jobban érzik magukat. Csak hónapok múlva jöttem rá: a pillanatnyi boldogság nem hatott ki a mindennapjaikra, sőt a legtöbbjük idővel teljesen leépült…

– Te nem?
– Dehogynem, bár a teljes klinikai függőségig még több idő és elvágódás kellett volna. Hétközben tanultunk, dolgoztunk, de hétvégén együtt szórakoztunk. A Covid alatt már nem volt különbség éjjel és nappal között, folyamatosan buliztunk valakinél. Az online egyetemi órák előtt többen is úgy kezdték a napot, hogy mielőtt bekapcsolták a laptopjukat és megjelentek a kamera előtt, előtte nyomtak egy kis speedet, hogy tudjanak figyelni. Az első órákra én is bejelentkeztem, aztán csak halogattam. Később már úgy gondoltam, nem is kell tanulnom: Isten és a drogok segítenek rájönni az igazán fontos dolgokra, s majd azzal a tudással megoldom, amit épp kell.

– Mikor ébredtél rá, hogy mégsem jársz jó úton?

– Miután elkaptak a rendőrök. Budapesten nem volt szabad hely a fogdában, így elvittek Egerbe. Az úton még kábán azon gondolkodtam, ebből hogyan jövök ki, kit kell megkeresnem. Másnap kéz-láb bilincsben hoztak vissza Budapestre; éppen pirkadt, itt-ott kis ködfoltokat láttam. Már kimentek belőlem a szerek, és ahogy az autóban néztem ki az ablakon, elkapott egy erős gondolat: „Istenem, látom, megelégelted, hogy ezt az életet éltem, és most akarsz adni egy új esélyt.” Még nem tudtam, mit kell megbánnom, csak arra jöttem rá, nem az ő akarata szerint éltem, de most megmutatja, mit akar velem. Békésen mosolyogtam, éreztem: mostantól tényleg jó kezekben lesz az életem.

– Azt állítottad, a fogvatartottak nagy többsége visszaeső, és alig várja, hogy kikerülve folytassa…

– Eger felé én is erre gondoltam, de a budapesti fogdába már azzal az újonnan szerzett önbizalommal mentem be: Isten kiválasztott gyereke vagyok, terve van velem. Az a zsoltár jutott eszembe: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsolt 23, 4). Miközben a szomorú fogvatartottakat az őrök piszkálták, csak mosolyogtam, sőt egyszer fel is nevettem, mire rám mordultak. Azt válaszoltam: „Mindenemet elvették, csak ez maradt”. Többé nem piszkáltak.

– A börtöncsodák külön beszélgetést érdemelnek, mondtad. Mesélsz róluk?
– Az első zárkában egy balhé során nem árultam be a társaimat az őröknek, csak annyit mondtam: békét akarok, így elvittek egy csendesebbe. Amikor evés előtt keresztet vetettem, egy hatalmas, kigyúrt csávó megkérdezte: „Keresztény vagy?” Igent mondtam, mire megmutatta a lábán lévő tetoválást: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” Később bárhová helyeztek, mindvégig együtt maradhattunk. Ha valaki belém akart kötni, a csávó csak ránézett, mire a másik azonnal elfordult.

Egyszer behoztak egy agyontetovált, kigyúrt, bokszolós cigányt. Az egyik alkarján egy galamb, a másikon egy csuklyás nő, és amikor rákérdeztem, büszkén mutatta: „Ez itt a Szentlélek, Mária és Jézus”, a mellkasán pedig: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” És volt nála Biblia is. Bár korábban több kérvényt leadtam, mégsem kaptam Bibliát, de ő szerzett. Nemrég tért meg, szabadkeresztény lett, de nem tudta értelmezni a szöveget, így együtt olvastuk és közösen imádkoztunk.

Egyszer pedig bent maradtam egy harminchét éves értelmi sérülttel, akit egy kerekesszékes megfojtásával vádoltak. Féltékeny volt rám, és amikor „védelem” nélkül maradtam, hirtelen széttépte a pólóját, elkezdett felmászni a létrán az ágyamhoz, közben vicsorgott, ordítozott. Alig tudták leszedni és lenyugtatni. Mégis aznap délután imádság közben erős impulzust éreztem, hogy imádkozzak vele. Mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan odamentem hozzá, és megkérdeztem: „Robi, szeretnél imádkozni?” Az anyjáért kérte az imát. Nyolcan voltak testvérek, heten börtönben, az anyját nem ismerte… Analfabéta volt, így én olvastam neki a Bibliából, és amikor könny szökött a szemébe, az nemcsak vigasz volt számára, hanem istentapasztalat is számomra.

És még egy: a Gyorskocsi utcában főleg lesötétített ablakok vannak, legtöbb az udvarra, néhány az utcára néz. Az egyik zárkában olyan emeletes ágyat kaptam, ahol picit magasabb volt az ablak, így a templomtornyot és az órát láthattam. Utánajártam: csak az én kuckómból lehetett odalátni, rengeteg a zárka, így kicsi volt az esélye annak, hogy odakerüljek.

– Az imák és a csodák bent megtartottak?

– Ha elegem volt, azt képzeltem: egy pusztában vagyok, és kiáltok felfelé. Amikor fél év után kikerültem, rájöttem, milyen jó életem volt bent… Azt is megértettem, miért dönt valaki a remeteség mellett… Azt hittem, az új életemet folytatni tudom odakint is, de nem így történt, a négyéves házi őrizet alatt a korábbi bűneim elkezdtek visszakúszni… Rá kellett jönnöm: velem nem az történt, mint a bénával, akit Jézus meggyógyított, és onnantól járt. Nekem Isten bent megmutatta, hogy másképp is lehet élni, de kint újra el kell indulnom ebbe az irányba.

– Azt mondtad, odakint is értek csodák…

– Igen. Először egy apácák által fenntartott közösségi házba kerültem, ahol a kápolna melletti szobát kaptam. Ott ismertem meg a leendő feleségemet. Később nagyon szerettem volna eljutni a leendő sógoromék esküvőjére Erdélybe, és ott megkérni a párom kezét. Sem az ügyvédem, sem a bírósági elnök nem hallotta, hogy ilyet engedélyeztek volna, vagy megvalósítható-e. De az utóbbi utánakérdezett, és megengedték. Levették rólam a nyomkövetőt, és elengedtek öt napra. Utána egy másik bíróságon már könnyebben elengedtek, így eljutottam a keresztfiam keresztelőjére is Erdélybe.

Az évek során, a sok bizonytalansági tényező és a három havonta következő tárgyalások okozta stressz miatt a fokozatosan csillapodó érzelmi és fizikai hullámzások közben sokat imádkoztam. Több lelkigyakorlatot is elvégeztem, de ami a legtöbbet segített: egy ötnapos dobogókői csendes lelkigyakorlat. Az is csoda, hogy ott lehettem. Az épület egy olyan területen áll, amelynek csak az egyik része tartozik Pest megyéhez. Akkor már nem voltam házi őrizetben, de még nem mehettem ki a megyéből. Ugyanakkor mivel maga az épület még épp odatartozott, részt tudtam venni rajta a párommal együtt. Ott, mindentől elzárva, újra jött egy erős tapasztalás: bízzam rá magam az Úrra. A csendes lelkigyakorlat, a mindennapi misék, gyónás és áldozás újra felemelt.

– Ott mi volt a legnagyobb hatással rád?

– Elkezdem olvasni a Bibliát, mindent lelkesen kielemeztem, de közben nem vettem észre, hogy egy ideje Isten helyett én beszéltem, s nem arra figyeltem, hogy ő mit mond. Kipróbáltam különböző imaformákat is, de ott is inkább beszéltem, mint hallgattam, és persze könnyebben kaptam olyan válaszokat, amelyeket jónak gondoltam. Dobogókőn meghallottam őt, és ígéretet kaptam tőle arra, hogy minden nehézségemet el fogja venni. Újra szétáradt bennem a béke – azóta kevesebb és kevésbé erős hullámzást élek meg.

Az a lelkigyakorlat olyan kapaszkodó lett számomra, amelyet mindig fel tudok idézni, amikor jönnek a kísértések, a félelmek. Nemcsak a visszaeséstől féltem, hanem attól is: megint azt hiszem, Isten akaratát követem, miközben mégsem. Ezek sokáig kísértettek, amióta kijöttem az előzetesből, de Dobogókőn megéltem: nem tudom annyira elrontani, hogy ő ne hozhatná helyre.

– Utána kezdtél el drogprevencióval foglalkozni?

– Igen, a házi őrizet alatti online coaching és mentálhigiénés képzések után idén év elején egy ilyet is elvégeztünk egy hasonló utat járó barátommal, akivel Romániában – én csak online módon – ezernégyszáz diákban igyekeztünk erősíteni a keresztény értékrendet, és azt, hogy az önazonosság, a hit és a közösség fontos. Nemrég született meg a jogerős ítélet: szeptember 17-én vonulok be a börtönbe. Hét évre ítéltek, de a letöltendő várhatóan csak negyven hónap lesz – ez bibliai szám, ráadásul a párommal is negyven hónapja vagyunk együtt. Utána újraindítanám a tartalomkészítést és a drogprevenciót, de nyitott vagyok arra is, ha az Úr másra hívna el.

Antal-Ferencz Ildikó

Az írás a novemberi Képmás magazinban jelent meg.

A kép illusztráció, forrás: pexels.com

A fenti írás a Média a Családért díj 2026 pályázatára érkezett, amelynek idei témája a fiatalok mentális egészsége. A pályázatra olyan alkotásokat várunk, amelyek érzékenyen és hitelesen mutatják be a 16–30 éves korosztály mentális jóllétét érintő kérdéseket, és gondolkodásra hívják az olvasót. További részletek és jelentkezés: https://mediaacsaladert.hu/media-a-csaladert-dij-2026-palyazati-felhivas/