Család, ahol a józanság az első

A múltunk sokszor nehéz batyu, és egy jól működő házasságban egymásét is hordozzuk. De van, akinek mázsás a csomagja. Milyen a szeretet, amely akár a droggal terhelt múltat és következményeit is elfogadja, és „a függő” helyett az értékes embert látja? Milyen az a kapcsolat, ahol mindkét fél (el)ismeri saját sebzettségét, és vállalja az élethosszig tartó belső munkát? Németh Mihály és Edit története.

– Misi: Apukámnak alkoholproblémái voltak, így gyerekkoromban rendszeresen ért érzelmi és fizikai bántalmazás, nem kaptam biztonságot és elfogadást. A jó viselkedés alapelvárás volt, nem dicsértek, de ha valamit elrontottam, verést kaptam, és a sok bántás feszültséget okozott bennem. Sokszor anélkül, hogy bármit tettem volna, elöntött a szégyen – gyerekként nem értettem, miért, de ma már tudom, hogy ez a diszfunkcionális családok jellemzője, én ilyenben nőttem fel. Idővel elkezdtem tenni azért, hogy „jogosan” érezzem a szégyent. Lázadni, kallódni kezdtem. Kipróbáltam a kábítószert, egyre keményebb anyagokat használtam. Ezektől úgy éreztem, végre tartozom valahova, elvették a szorongást. Gyorsan eljutottam a heroinig, ami azt a nyugalmat és biztonságérzetet adta, ami után sóvárogtam. De azt, amit adott, elég hamar vissza is vette.

Az iskoláimból kibuktam vagy eltanácsoltak. Nagy nehezen végül autófényező szakmát szereztem, közben megjártam a pszichiátriát. A sikertelen helyettesítő kezelések után külföldre mentem, ahol a keménydrogokkal felhagytam ugyan, de minden legális szerrel éltem. A 2008-as válság idején megint lecsúsztam, kiutasítottak az országból, itthon visszaálltam a keménydrogokra. Később rövid ideig Németországban dolgoztam autófényezőként, de a függőség ismét felülkerekedett. Elbocsátottak. Ausztriába mentem, ahol már csak tengődtem. Isten ekkor utánam nyúlt. Súlyos baleset ért, két bordám eltört, az egyik átszúrta a lépemet. Három, intenzív osztályon töltött hét után a doktor megkérdezte, mit akarok kezdeni magammal. Már nincs célom, feleltem. Azt mondta, menjek rehabilitációra, vagy meg fogok halni. Mivel már nem volt biztosításom, hazajöttem. A győri kórház vett fel. Mikor a kezelőorvos, aki már korábban is kezelt, meglátott, így szólt: „Misi, rajtad már csak Isten segíthet.”

Bár akkor a hithez még nem volt sok közöm, elmentem a kórházi istentiszteletre, inkább csak hogy ne unatkozzak. A lelkész adott egy könyvet, amely a ráckeresztúri drogterápiás otthonban gyógyult emberek történeteit tartalmazta. Rohantam a doktornőhöz: ha rajtam csak Isten segíthet, akkor én ide szeretnék menni. Jelentkeztem. 2013. július 3-án megkezdődött a rehabilitáció.

A tisztulásnál is nehezebb volt, hogy már tiszta fejjel szembe kellett nézni magammal. Amit addig elnyomtam drogokkal, mind egyszerre szakadt rám, a szégyen és a bűntudat annál is súlyosabb volt, mint amitől gyerekként szenvedtem. De a terápia része volt a hitéletben való részvétel is, és ahogy elkezdtem megismerni az evangéliumot, egyre mélyebben megértettem, hogy Jézus már elhordozott mindent, amit cipelek. Volt egy csendes hét, ami a tékozló fiú történetére épült. Ez után határoztam el, hogy ha ilyen az Atya, ha így vár engem is, akkor szeretném megismerni Őt. Megtértem. Következő húsvétkor megkeresztelkedtem.

Budapesten kezdtem új életet. Dolgoztam, leérettségiztem, jártam gyülekezetbe, csoportokba. Egy idő után úgy éreztem, mindenhová azért megyek, hogy kapjak, pedig vágytam rá, hogy én is adhassak. Szembejött egy hirdetés, hogy Zuglóba keresnek önkéntest hátrányos helyzetű fiatalok mellé. Jelentkeztem. Itt ismertem meg Editet 2014-ben.

– Edit: Huszonhárom éves voltam, akkor diplomáztam szociális munkás szakon. A Befogadó Ház Alapítvány zuglói szabadidős klubjában önkénteskedtem, ami csellengő gyerekeknek nyújtott biztos teret és közösségi programokat. Egy nap Misi csatlakozott hozzánk. Szimpatikus volt, de kollégánál jobban meggondolja az ember, mit is jelent a kezdeti szimpátia. Aztán az őszintesége megragadott. Elhívott randizni a Városligetbe, és nyíltan elmondott magáról mindent. Ezután megbeszéltük, hogy mindketten imádkozni fogunk, megkérdezzük Istent, hogyan tovább. Ez talán furcsán hangzik azoknak, akik nem hívők, de jött válasz. Egy imámban ezt az igét kaptam a szívembe: „Örök szeretettel szeretlek”. Ez nekem azt jelentette, hogy nem kell félnem. Nem is feltétlenül Misiben bíztam azonnal, hanem Istenben, aki meg is erősített. Ezzel az igével el is vette minden félelmemet.

– Misi: Engem az nyűgözött le, hogy Edit mennyire jószívű, és elsőre mindig jót feltételez az emberekről. A kedvességével olyan szeretetteljes légkört teremt, amit én sosem ismertem.

– Edit: Megérintett, hogy Misi nem takargat semmit, látszott, hogy ott van benne Isten lelke, hogy őszinte és erős. Vonzott, hogy a szavaival összhangban, egyszerűen és egyenesen éli az életét. Egyébként az én családom is rosszul működő, szerhasználatban is érintett. Én is megéltem, hogy nem jó otthon lenni, de nekem voltak kapaszkodóim: a kórus, a tánc és a barátaim, akik által keresztény közösségekbe kerültem. Így jutottam az önkéntességig is, amihez a megtérésem és a Misivel való megismerkedésünk is köthető. 

Misi bemutatása a családomnak nem volt zökkenőmentes. A múltját egy rokonom hamarabb felfedezte, minthogy én elmondtam volna – mert az ember nem azzal indít otthon, hogy sziasztok, itt a párom, aki tizennyolc évig drogfüggő volt –, ez szült némi feszültséget, de rendeződött. 2016-ban összeházasodtunk.

– Misi: Amikor megismerkedtünk, én már függőségből szabadult ember voltam, de azt is tudtam, hogy halálomig foglalkoznom kell vele, és el is mondtam Editnek, hogy számomra nem ő vagy a leendő gyerekünk lesz az első, hanem a józanság – mert anélkül semmi nincs.

– Edit: Több év volt, mire nekem leesett, hogy ez a gyakorlatban mit is jelent. Például azt, hogy Misinek folyamatosan kell segítő szakemberhez járnia, vagy azt, hogy edzeni sem azért megy, hogy testszobrászkodjon, hanem hogy kiadhassa a feszültségét.

Egy hatéves kisfiunk és egy négyéves kislányunk van, Misi és Panni. Panni születése után válságot éltünk meg, nehéz volt átállni egy gyerekről a kettőre. Egy veszekedés után felismertük, hogy külső szakember segítsége kell. Majdnem egy évig jártunk párkonzultációra. Igaznak bizonyult a mondás, hogy a krízis lehetőség arra, hogy ami nem működik, helyrehozzuk. Mindketten tudatosan dolgozunk magunkon, hogy ne a hozott szülői mintákat örökítsük. Vannak helyzetek, amikor tükröt tudunk tartani egymásnak. Egymás kontrollszemélyei vagyunk, jelzünk, ha változtatni kell.

– Misi: Sokat dolgozom azon, hogy ne az elsődleges reakcióim uraljanak. Gyerekként én azt láttam, hogy a feszültség egyből ki volt csatornázva, mégpedig általában ránk. Nehéz az indulatkezelés, meg kell tanulnom hordozni, elbírni a feszültséget, hogy én ne a gyerekeimre öntsem.

Isten nem tökéletes társat adott mellém, hanem egy másik sebzett embert, így együtt is tudunk gyógyulni, és fejlődni is. Megegyeztünk, hogy kisgyerekek mellett nem tudunk egyszerre tanulni, ezért felváltva képezzük magunkat, ebben is türelmesek vagyunk és támogatjuk egymást. Edit képzésben lévő családkonzulens, én lelkigondozó lettem, teológusdiplomát is szereztem. Munkatársként tértem vissza Ráckeresztúrra, ahol most stábkoordinátor vagyok, és saját vállalkozásban addiktológiai tanácsadással is foglalkozom. Azt tervezzük Edittel, hogy együtt is vállalunk majd párokat, családokat.

– Edit: Az, hogy mit adunk át a gyerekeinknek, elsősorban attól függ, hogyan élünk, mit látnak itthon. Nem baj, hogy vannak konfliktusok, akár anya meg apa között is, de látniuk kell, hogy rendezzük ezeket, nem a szőnyeg alá söpörjük.

– Misi: Fontos, hogy tudják: szabad érezni, és ki is szabad mondani az érzéseket. Jó, ha látják, hogy tudunk bocsánatot kérni, akár tőlük, gyerekektől is, és a rossz érzéseket is kimondjuk.

Van, amit nem könnyű. Nekem például azt volt nehéz beismerni, hogy nem ott vannak a korlátaim, ahol szeretném. Azokat az éveket, amelyeket az életemből elfecséreltem, már nem tudom behozni – emiatt például nem fogok tudni olyan nagy karriert építeni, és bizonyos tervek, vágyak kapcsán kompromisszumot kell kötni. Isten már így is sokkal többet adott nekem, mint amit valaha reméltem vagy amit érdemelnék, ezt a témát mégis helyre kellett tennem magamban. A gyerekeknek azt tanítjuk, hogy mi azért vagyunk gazdagok, mert vagyunk egymásnak. A szeretet a fő kincs, és a pénznél sokkal nagyobb, fontosabb dolgok vannak.

Például, hogy Isten megment. Nemrég volt a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió negyvenéves jubileuma Ráckeresztúron. Engem kértek meg, hogy tegyek bizonyságot. Ez váratlanul ért, sokat gondolkodtam, miért épp rám esett a választás, mindenesetre elmondtam a történetem. A bizonyságtételem után a hallgatóság soraiban felállt egy hölgy – aki nem tudta előre, hogy én beszélek majd, és én sem tudtam arról, hogy ő ott lesz –, és azt mondta: „Én vagyok az az orvos, aki annak idején azt mondta neked, hogy rajtad csak Isten segíthet. Azért mondtam, mert ebben hittem.”

Király Eszter írása

A cikk a Képmás magazin szeptemberi lapszámában is megjelent.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.