Jézus hányszor mondta, hogy szeretlek? „Nem kopik a szó, inkább fényesedik”

Till Norbert tapasztalati szakértő, aki szerhasználó fiatalok rehabilitációs programjában dolgozik. Az elegáns kifejezés valójában küzdelmes életutat takar, olyan szakembert jelent, aki maga is megélte a szerhasználati időszakot, majd később a felépülési szakaszt is, és hosszú évekig tanult, hogy a droggal viaskodó fiataloknak segíthessen. Amikor először hallottam őt a függőség természetéről beszélni, rögtön rájöttem, hogy óriásit léphetek előre a megértésben, ha az ő olvasatában és megélésében hallok róla.

A drog szót te nagyon kiterjesztve, széles értelemben használod. Mit jelent számodra?

Van a szónak egy utcai jelentése, amivel az a baj, hogy nem sorolja a drogok közé az alkoholt. Ha következetesen használjuk a drog szót, akkor az addiktológiai szemléletet képviseljük, vagyis azt, hogy a probléma lényege a bevitt szervezetkárosító anyag és annak tudatmódosító hatása. E szerint, ha az elvonási tüneteket gyógyszeresen kezeljük, akkor helyreáll a szervezet egyensúlya. A kriminológia ezen felül bűncselekményként kezeli a függésnek ezt a formáját. Ezek a szemléletek nem segítik a megoldást.

Te hogy látod, milyen megközelítés vinne közelebb a megoldáshoz?

Nem hiszem, hogy az addiktológiai szemlélet holisztikus, hiszen az ember egy komplex biopszichoszociális lény, nem puszta biorobot. Amikor fiatalokkal kezdtem foglalkozni, rájöttem, hogy a szerhasználat, a telefonfüggés, a játékfüggés vagy a viselkedési függőségek, mint az anorexia-bulimia milyen magas százalékban fordulnak elő és egy tőről fakadnak. Hogy épp a drogra „esik a választás”, az másodlagos jelzés, az alapprobléma nem itt keresendő, és nem csak a családban. A társadalomba való beilleszkedés folyamata összetett, nem csak a családban sérülhet a gyerek.

Én „drogozásnak” gondolok minden hibás megküzdési technikát.

A megkötözöttség hátterében minden esetben a kötődések sérülését látod?

Az egyik leggyakoribb jele annak, hogy a kötődés nem jött létre vagy sérült, épp a drogozás, a gépfüggőség vagy az iskolakerülés. A gyermek megszületését egyes irányzatok „barbár invázióként” értelmezik, utalva a Római Birodalom bukását okozó germán törzsekre. A „barbár” csecsemő hoz egyfajta genetikát, de ennek kibontakozását a kapcsolataiban, a közösségen keresztül, az egyre táguló társadalmi közegben éli meg mint szociális lény. Nem jó az embernek egyedül lenni.

A társadalom részéről nyilván az az igény, hogy a gyerekek hasznos tagokká váljanak, jól kapcsolódjanak a közösséghez. A szülő azt szeretné, hogy a gyerek fizikailag életben maradjon, jól működjön, jól érezze magát felnőttként. Ez egy folyamat, egyik tényező hat a másikra, találkoznak benne a nevelési szokások, a kultúra, a társadalmi elvárás, és mindez a gyerek személyiségében és jellemében ölt testet. A fizikai résszel, az elakadásokkal, a teljesítménnyel külön-külön rengeteget foglalkozunk, de nem látjuk át a sérülékeny folyamatot, az összes színteret, a bonyolult kapcsolódásokat.

Sokszor nem lehet tudni, hogy a trauma mikor és hol történt, de ugyanaz az elem mindig felfedezhető a mintában.

Minden ember hatással van a másikra, ez az igazi hatalom. A drogos gyerekek ebben őrlődnek, kis dolgok, mondatok lehettek számukra létkérdések. Például az a mondat önmagában trauma, hogy „minek jöttél a világra, mentünk volna inkább moziba”. Már a mentalizációnál tartunk, ami ennek az egész bonyolult hálózatnak az alapját adja.

Till Norbert
Fotó forrása: Till Norbert

Mi ez a mentalizáció, aminek hiánya a világra adott hibás válaszokhoz vezet?

A mentalizáció az a képesség, amivel az egyén képes saját magának és másoknak mentális állapotokat tulajdonítani. Az édesanyával való kötődés, ami az ősbizalom alapja, még pótolható, viszont az anya mentalizációs tevékenysége nem. Ő egész lényével, a szavaival, a viselkedésével azt közvetíti a gyereke számára, hogy te fontos vagy, értékes vagy, hogy szeretünk, van oka annak, hogy világra jöttél, akartunk téged és most is akarunk. A gyerek rátalál erre a forrásra, maga is visszatükrözi a viselkedést, és ezt fogja egész életében sugározni másoknak.

Felnőttkorban szerencsére tudatosan fejleszthető ez, gyermekkorban azonban nem, a gyerek védtelen a bántó mondatokkal szemben. Egyik ember át tudja adni ezt a másiknak, megjeleníteni számára azt, hogy emberek vagyunk, és nem tárgyak. Az AI nem mondja, hogy szeretlek. A rossz megküzdési stratégia mindig visszavezethető a szeretetlenségre. Ma sokat dolgoznak a szülők, nincsenek testvérek, kevés gyerek születik.

A testvér a legfontosabb családtag és az egyik legnagyobb védőfaktor, aki életünk végéig velünk van.

Társadalmi vonatkozásban is sérülhet a kapcsolódás?

Itt van például a Covid-járvány időszaka. Döbbenetesen megnőtt akkor a válások száma, mert az embereknek egész addig volt egy megküzdési készletük, ami az egzisztenciális fennmaradásról szólt, és amikor össze lettek zárva a lakásba, akkor az egyéni és közösségi megküzdések nem működtek. A gyenge mentalizáció miatt nem tudták egymásnak kimutatni, hogy te végtelenül fontos vagy, sem értelmezni azt, hogy engem szeretnek.

A mentalizációt elvárhatjuk a hatalomtól is?

Mindenkitől. Ha a hatalom nem adja meg az egyénnek, az lefelé hat, mi meg megpróbálunk fölfelé hatni. A szocializációs terek között már erős hatással ott van a média is. Ha a hatalom azt mondja, hogy annyit érsz, amennyit megkeresel, akkor eltolja az értékrendszert olyan irányba, ami nem azt képviseli, hogy értékesek vagyunk. A jól mentalizált ember maga is jól mentalizál másokat. Ha jól értelmezi a saját mentális állapotát adott körülmények között, jobban tud alkalmazkodni is.

Tudom, hogy engem ide vártak, nekem helyem van itt, akár beteg vagyok, akár sérült, akárhogy teljesítek, számítok – ezt az üzenetet élet-halál kérdése, hogy megkapjuk?

Ez jó, ez megerősít, és ha ezt a zsigereidben érzed, akkor a saját gyerekeidnek, munkatársaidnak, edzőpartnereidnek is közvetíted. Mitől vagyunk emberek?

Én úgy tudom, hogy az első gyógyult combcsonttörés óta gondoljuk az embert társadalmi lénynek. Egy combcsonttörés gyógyulása hetekig tartott egy ősi társadalomban, addig etetni és védeni kellett a szenvedőt.

Egy biológiai lényből úgy válik társadalmi személy, hogy ehhez megkapja a mintákat. Nem hasznos tagok vagyunk csupán, hanem alkotó egyének. A vallás ilyen értelemben több ezer éves megküzdési eszköztár, kipróbált és bevált stratégiákat ad az élethez. Szokások, jogrendszer, az egyén és közösség aránya, ahogy keletebbre megyünk, úgy tolódik el a közösség javára, és mindenkori hordozója a nyelv.

A kisgyereknek egyértelműség kell, hallania kell, hogy szeretlek.

Nem koptatjuk el a szót, nem veszít az értékéből a sok használattól?

Jézus hányszor mondta? Akárhányszor halljuk, nem unjuk meg. Nem kopik a szó, inkább fényesedik.

Az összes „drog”, vagyis hibás megküzdés a mentalizáció folyamatának sérülése? Egyszer úgy fogalmaztál, hogy az egyik „rossz társaság”, amibe belekeveredett a gyerek, valójában a családja…

A szerhasználat és minden rossz megküzdési stratégia multikauzális, sok oka lehet. Egy hosszú, bonyolult folyamat eredménye, aminek a mentalizáció és a kötődés a legelső eleme. A jó mentalizáció végső soron eszközöket ad a gyereknek a világban az alkalmazkodáshoz. Ha nem tudott megküzdeni, és drogozik, akkor ez nem sikerült. Hiába utasítja el a szerhasználókat a társadalom, őket mi termeltük. A társadalomnak is van ebben felelőssége, hiszen a mindenkori hatalmat a többség tartja fenn. A drogos gyerek nem tud akarni – ez tapasztalati tény. Ez a belső motiváció hiánya, satnyasága, a célok hiánya, üresség. Két hét alatt el lehet érni, hogy elinduljon a gyerek a jó megküzdések felé, ha a létének létjogosultságot nyújtunk. Mi ezt tesszük a rehabilitáción.

A mentalizáció hiányát felül lehet írni?

Egyszer csak el kell kezdeni közölni a fiatallal, hogy ő fontos. Sok gyerek abban nőtt föl, hogy azt hallja, fölösleges vagy, ezt el is hiszi, mert olyantól hallja, aki neki nagyon fontos. Ebben benne van a szégyen is, amikor később az iskolában találkozik más gyerekekkel, akik nem érzik magukat értéktelennek.

Ezért kellenek a szubkulturák, hogy érezhessék a figyelmet, fontosságot, odatartozást?

Lehetnének vonzó szubkultúrák is, régen is voltak.

A ’80-as években például Pisont Pista, a későbbi válogatott labdarúgó sorsa úgy alakult, hogy lementek válogatni az edzők vidékre, és kiemelték őt, megváltozott az élete. Most ő is ezt csinálja, vonzó, megtartó szociális közeget teremt a gyerekek számára.

Ma már nem jelentkezhet bárki egy falusi focicsapatba, nincsenek grundok, alternatív szocializációs terek, saját nyelvezetű szubkultúra, titkosírással meg szabályokkal. Nincsenek terek, klubok, csak a veszélyes internetes közeg. Ma már a média is egy szocializációs tér, ami nem illeszkedik, hanem betolakodik a gyermekek életébe.

A szerhasználat mennyiben a gyerek problémája?

Annyiban, hogy ő hal bele, bár a szerhasználat az egész család tünete. Jelenleg annyian halnak meg havonta szerhasználat miatt, mint régebben évente. Kegyetlenül leépíti a szervezetet a drog, aki már a második-harmadik körét futja a rehabilitáción 18 évesen, az olyan viselkedést mutat, mint egy 80 éves demens. A szer tönkreteszi az idegpályákat, mozgáspályákat, nem bírják megtartani a testüket, tipikus tartásaik vannak, elbutulnak, érdektelenné válnak. Én azt gondolom, hogy ezek a gyerekek szeretik a szüleiket, akik, ha tudták volna, nem így csinálták volna. Nem hibáztatjuk őket, megtették, amire képesek voltak. De ezek szerint az ő szocializációjuk is sérült. A drogozás tehát nemcsak a család, hanem a társadalom tünete is.

Mi a módszer?

Főleg a korábban említett mentalizáció az az eszköz, ami használható. A gyermek egyensúlyoz a világ és az ösztönei között. A rehabon mi vagyunk az én-felettes, amíg a gyerek meg nem tanulja, magáévá nem teszi a szabályokat.

Biztosítunk egy védett környezetet, állandó, kiszámítható napirendet, apró szabályokat, a privát szféra védelmét. Rendezett gondolatok, rendezett érzések, rendezett tér – belülről kifelé haladva, ez a módszerünk.

A rendezett külvilágtól befelé haladni nem lehet, ők nehezen tennék így magukévá, hiszen ebben vallottak kudarcot. Nem képesek a körülményeken változtatni, de megtanulhatnak alkalmazkodni. A napzáró érzéskörben gyakran kérik a gyerekeink az érzések megnevezését. A szavakat bár ismerik, nehéz beazonosítani és felvállalni őket. Ádám első feladata a teremtéskor az volt, hogy nevet adjon a dolgoknak, így legyen fölöttük hatalma. Ha meg tudom nevezni az érzéseimet, uralni is tudom őket, akkor nem visznek padlóra. A szavak már kezdő tettek is.

A sokat emlegetett érzelemszabályozást hogyan viszitek be a terápiába?

Van ilyen játékunk, amiben megpróbál az álló gyerek csöndben arra hangolódni, aki előtte ül, utána pedig elmondja, hogy szerinte mit érez az ülő partner. Ad egy visszajelzést számára, a többiek pedig arról, hogy ők mit láttak az ülő emberen. Érzéseket tanulunk megnevezni, közben megélhetik, hogy ez mennyire fontos, vagyis mentalizálják egymást. Kipróbáltuk sorban állás közben, hogy ez a ráhangolódás milyen hasznos a mindennapi életben.

Milyen hatást keltek a másikban, mennyit kell módosítanom a viselkedésemen ahhoz, hogy a másiknak jó legyen? Azt tanítom nekik, hogy a szorongás is lehet energia. Védett környezetet, belső világot teremtünk, ahol térben és időben kevesebb a kihívás, kizárjuk a világot: nem őket zárjuk be. Benn nincs versenyszféra, megcsinálják az iskolát, leegyszerűsített világban mozognak. Valójában mi, felnőttek sem élünk érzelmileg védett térben, de nekünk vannak megküzdési technikáink, nekik ki kell munkálniuk.

Utána újra ki kell lépniük a világba, haza kell menni, mi történik ekkor?

A család nem változik, elvárják, hogy „kijavítva” adjuk vissza nekik a gyereket, aki ugyanoda megy vissza, ahol drogozott.

Nekik nem az a probléma, hogy drogozik a gyerek, hanem hogy jön a gyámhatóság, meg körözi őt a rendőrség.

Leparkolják nálunk a gyereket, és szívem szerint én évekig tartanám őket velünk. Isszák magukba a tudást, de nekik egyszerre kell behozni a lemaradást és fejlődni is a saját életkorukban. Nekünk kell pályára állítani a gondolkodásukat. A módszereink között van egy, ami engem teológusként is érdekel, a keresztény reformpedagógia. Ez az irányzat egész világképet ad, egy emberi, humánus világképet, amelybe belehelyezhetik magukat.

Csongor Andrea
A nyitókép illusztráció

Az írás a kepmas.hu online-on is megjelent december 6-án.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.