Kétszáztíz kiló lett, maradhat?

A tét nem volt kevés, nemcsak a bal lába, hanem az egész élete. Az élete önmagában, és annak minősége is. Lehetett volna egy utolsó év túlsúlyosan és fél lábbal, vagy választhatta a „szertelen” és „könnyed” életet a maga teljességében. Ám a témához illő komolyságot teljesen lehetetlenné teszi Miklós személyisége és világnézete, így főként az események súlyához méltó komolytalansággal beszélgettem vele. Az életigenlés „miklósos” változata egyszerűen lehengerlő. 

– Az életedben volt egy nagy törés… 

– Eltört a lábam 2018-ban, spirális sípcsonttörést és nyílt bokatörést szenvedtem, amit két és fél év rehabilitáció követett, abból kilenc hónap fekvés volt.  

– Mi történt? 

– A gyermekvédelemben, gyermekotthonban dolgoztam. A fizetésemet ki kellett egészítenem, így elmentem fuvarozni, és árurögzítés közben hátrafelé leléptem a platóról, majd magam alá bicsaklott a lábam.  

– Ebben a csúnya törésben szerepet játszott a súlyod is? 

– Ha nem lettem volna százötven-százhatvan kiló, akkor nem lett volna ilyen súlyos a sérülés. Az összes szalag elszakadt a térdemben és a bokámban, és idegkárosodást szenvedtem. Én addig azt gondoltam, hogy keveset eszem, de utólag visszagondolva rettenetesen sokat faltam, simán bedobtam egy pizza után két hamburgert meg négy sört.  

– Ez az esés iszonyúan fájhatott. 

– Soha addig nem jött velem a párom fuvarozáskor, akkor ott volt, fogta a kezem, később mondta el, hogy a becsukott kocsiajtón keresztül hallotta a törés hangját. Harminc-negyven másodpercig ordítottam. Majd amíg fogta a kezem, szép lassan együtt levegőztünk, és így csendben tudtam maradni. Kijött valaki a cégtől, ahová pakoltam, és egy nagy lapos kővel meg a nadrágszíjával nyomókötést rögtönzött a sebre, mert iszonyatosan véreztem. Utólag azt mondta, úgy nézett ki a terep, mint egy disznóölés helyszíne… 

– Hogy jutottál el a kórházba, és mi várt ott rád? 

– Először megpróbáltam felállni, és láttam, hogy lifeg a lábam, kinn volt a csont is, összeestem. A mentőtiszttől kaptam némi morfiumot. Életem legvidámabb utazása volt, hahotáztunk, nevettünk, bár a mentős úgy vélte, hogy ez nálam nem csak a morfium hatása… Abban biztos voltam, hogy műteni fognak, de konzíliumot hívtak össze, és baljóslatúan négy óráig tanácskoztak. Az orvos végül azt a hírt hozta, hogy vagy most levágják a lábam, vagy ő beleáll. Megcsinálja, összecsavarozza, de akkorák az oldalsó sérülések, annyi fémet kell betenni, hogy két hét alatt könnyen elfertőződhet, és akkor ezek után kell levágni. Mondta, hogy válasszak. Azt javasoltam, tartsuk meg. Megcsavarozták, az izmokat, amik felcsúsztak egész a térdemig, megpróbálták helyrehozni, meghegesztettek. Hat napig voltam kórházban. Hat napig nem ettem, hogy ne kelljen ágytálat használni, azután utolsó este megkérdeztem a nővért, hogy lehet-e a kórházba gyorsételt rendelni, mert másnap már mehettem haza. Felhívtam egy pizzériát meg egy hamburgerezőt, mindent kértem még nutellás palacsintát is, és belakmároztam… Otthon feküdni kellett, hetente kontrollra menni. A büszkeséget le kellett raknom otthon a küszöbön, egy irodai görgős székkel tudtam mosdóba menni, meg a lépcsőig, amikor kontrollra mentünk. 

– Hogyan tudtál egyáltalán eljutni odáig? 

– Rémálom volt. Édesapám kigurított a lépcsőházig, én valahogy kimásztam, seggel learaszoltam a lépcsőn, ő levitte a görgős széket a földszintre, ott visszamásztam… ez ment kilenc hónapig. Ez a szüleim és a párom nélkül se fizikailag, se lelkileg nem ment volna. 

– És a fájdalom a műtét után elmúlt? 

– Nem éppen… Borzasztó fájdalmaim voltak, alig aludtam, hat-nyolc fájdalomcsillapítót szedtem naponta, amit nem bírt a gyomrom. A barátom megoldásként füves cigit hozott, esténként elszívtam, így nem fájt, tudtam aludni, és hatalmas étvágyat csinált. Ha éhes voltam, anyámat kellett hívni, úgy etettek, mint egy madárfiókát a fészekben. A vizeletem mellett feküdtem, a párom öntötte ki, rém kellemetlen volt, nehezen viseltem. Depressziós lettem, de a fű javított a hangulatomon. Először csak esténként szívtam el egy füves cigit, azután nappal is egy-egy slukkot. Ettem-ittam, mire járókeretet kaptam, kétszáztíz kiló lettem. Két és fél évig használtam még eszközt a járáshoz.  

– Ekkor vetettél számot a „függéseiddel”, az ételhez fűződő viszonyoddal? 

– Dehogy!

Ettem, ittam, szívtam, híztam, semmi dolgom, felelősségem nem volt, sajnáltak, én is erősen sajnáltam magam, együtt sajnáltunk engem.

Tudták, hogy iszom, de a szerről nem tudott a családom, azután egyszer csak bekopogtatott a rendőrség. Elkapták a dílert, és mivel szerepeltem a telefonjában, házkutatás tartottak nálam, aztán irány a vizeletvizsgálat. Mondtam a rendőrnek, hogyha rám adja az alsógatyát, felöltöztet, felteszi a térdvédőmet, és levisznek a lépcsőn, akkor indulhatunk, egyébként a szó szoros értelmében nem tudok menni. Néztek rám, azután adtak egy tippet, hogy másnap reggelig hogyan tudnám feltisztítani a szervezetem. Egész éjjel ezen munkálkodtam, anyukám reggel felöltöztetett. Pozitív lett a leleletem. A párom borzasztó csalódott volt. Elterelésre küldtek a családgondozóba. 

– Az mit jelent? 

– Az elterelés egy legalább hat hónapig tartó megelőző-felvilágosító vagy gyógykezelő program, amire azoknak kell járni, akikről kiderül, hogy kis mennyiségben fogyasztottak vagy birtokoltak kábítószert. Így elkerülhetik a büntetőjogi felelősségre vonást és a büntetett előéletet. Engem a párom gurított el mindig az ajtóig, és ez így ment hat hónapon át. Az emeletre fél óra alatt értem fel.  

– Ekkor döntötted el, hogy lefogysz? 

– Ehhez a korábbi munkahelyem kellett. A gyermekotthonban ugyanis azzal szembesítettek, hogy ekkora túlsúllyal, mint ami nekem van, nem fogok tudni visszamenni dolgozni. Sok baba volt akkor, akikkel föl-le kellett menni a lépcsőn, nem kockáztathatták, hogy esetleg elesem az egyikükkel. Az üzemorvos nem adta volna meg az alkalmasságit, de mondtam, hogy nekem ez az életem. Így tíz napra megadta, és a háziorvossal egy évre kiírattam magam. A mélypontomat 2023. március 16-án délben értem el. Ez volt az a pillanat, amelyiktől nem kockáztattam tovább az állásomat, mert a gyermekvédelemben akartam dolgozni. Aznap délben kezdtem a diétát. Magamra csaptam a kocsiajtót, és az volt a csapó. Minden függést ott és akkor elengedtem.  

– Mi volt az a mondat, ami átállított? 

– A háziorvos keményen megmondta, hogy egy évem van változtatni az életemen, vagy nem érem meg az ötvenet.

Ha viszont lemegy a súlyom, megkapom majd az alkalmasságit, és azzal visszakapom az életemet. Ekkor hallottam először a gyomorgyűrűről. Pécsre utaztam konzultációra, de ott kiderült, hogy a gyomorgyűrűig is le kell fogynom harminc kilót. Egy év alatt leadtam ötvenhat kilót, és betették a gyűrűt, amikor százhetvenötöt mutatott a mérleg.  Én voltam a legsúlyosabb ember, aki megkapta ezt a lehetőséget. A műtét alatt légpárnákkal kellett elkülöníteniük a szövetektől a bordámat, hogy hozzá tudjanak férni a műtéti területhez. A zsír útját állta a gépeknek… 

– A gyomorgyűrű most nem is engedi, hogy bizonyos űrtartalomnál többet fogyassz. 

– Kétszáz milliliteres vagyok. Ha többet próbálok lenyomni, fáj és feszít, egy pohár víztől tele vagyok. Sokszor az étel megakad a gyűrűben, küzdelmes vele, elveszi az étkezés örömét. De cserébe visszakaptam az életemet. Semmit nem csinálnék vissza, még a lábtörést sem, hiszen én akkor felfelé buktam. Hálás vagyok az életért, a havazásért, a ködért, mindenért, ami az élet. 

– Hány kiló voltál, amikor egy családgondozó intézménybe sofőrnek jelentkeztél? 

– Kilencvennyolc, de nem kaptam meg a sofőr állást, mert addig faggattak, hogy a szerzett tapasztalataim alapján felajánlottak egy családsegítői állást, amihez diploma kellett. Tehát öt év alatt szociálpedagógiai diplomát kell szereznem. Aláírtam, és hirtelen sofőr helyett diák és szakember lettem.  

– Ismerem a mindennapjaidat, és felvetődik bennem, hogy profi vagy amatőr családgondozó vagy? 

– Munkaidő után amatőr családsegítő vagyok, a régi gyermekotthonos gyerekeimnek mindenben segítek: hűtőt, szekrényt cipelek az otthonukba, élelmiszeradományt gyűjtök és hordok. Én a terepen vagyok jó. Ma is viszek egy autónyi adományt egy családnak, akik gyermekotthonból nőttek ki, és már nem figyel rájuk senki. „Miki bácsi, kell hat méter kötél, mert le kell menni a kútba” – mondják, és én viszem.  

– Sietnünk kell ezzel a beszélgetéssel, mert neked újra elterelésre kell menned, rögtön azután, hogy levetted a Mikulás-jelmezt. Még mindig jársz? 

– Járok, de már mint csoportvezető. Remélem, lesz időm átöltözni, vagy ma Szent Miklós tereli majd őket. 

Csongor Andrea

Az írás a Képmás magazin márciusi lapszámában is megjelent.

A cikk a Média a Családért díj 2025 pályázatára érkezett. A pályázat témája: „Függőség és család”.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.