Örökre egy függő ember gyereke maradok

A szenvedélybetegséggel küzdő családban felnőtt gyerekeket „elfeledett gyerekeknek” nevezi ma a szakirodalom. Nagyszámú vizsgálat, átfogó kutatás indult annak kiderítésére, milyen hasonlóságokkal, közös jellemzőkkel bírnak azok, akik szenvedélybeteg szülők mellett nőttek föl. Az érdeklődés felkeltése miatt szerettem volna egy közismert embert megszólaltatni, s vele körüljárni a szakirodalomban leírt jellegzetességeket, de akit felkértem, végül nem vállalta a beszélgetést. Nekem viszont szükségem volt egy interjúalanyra, így – jobb híján – magamat faggattam ki. Alkoholbeteg édesanya mellett nőttem fel.

– Említetted, hogy olvastad a szakirodalmat. Magadra ismertél a leírtakban?

– Nem igazán, és hadd legyek rögtön az elején egy kicsit „kiábrándító”. Bár talán nem a „legmagasabb röptű” műfaj, de nekem egy ősrégi, hollywoodi mozi a Ha a férfi igazán szeret című film illusztrálja ezt a témát leginkább. Imádom ezt a filmet, először persze végigsírtam, de nekem ez az alkotás mutatja meg tökéletesen a családot, ahol az egyik szülő komoly függőséggel él. Nem romantikus, csöpögős amerikai film, hanem életszerű, és mélységében tárja fel azt, amiről a szakirodalom úgy fogalmaz: a függőség destabizálja az egész családot. Leginkább a filmbéli kisgyerekek ijedtségével, zavarodottságával tudtam azonosulni.

– Például miben?

– Az én anyám ugyan nem esett át a zuhanykabin üvegfalán részegen, mint a főszereplőt alakító Meg Ryan a filmben, de talán csak azért nem, mert akkoriban nem voltak zuhanykabinok. A filmbéli gyerekek pedig mintha csak mi volnánk a tesómmal, belenőttünk abba, hogy anyánk furcsa, amikor kásásan beszél vagy amikor tántorog.

– Mennyit lát vagy ért egy gyerek mindebből? Elmagyarázza ezt neki valaki?

– Nekem sosem magyarázta el senki. Nem is tudom, hogy lehet-e. Amikor a filmben a fiatalabbik kislány – úgy ötéves forma – kérdezgeti az apukáját, mi az, hogy alkoholista, és az apukája kicsit kitekert, felnőtt módon próbálja elmagyarázni neki, a néhány évvel idősebb nővére ezt feleli: „Amikor olyan furcsán viselkedik. Amikor olyan furcsán beszél, mintha álmos lenne. Amikor elfelejt dolgokat, és nagyon szomorú”. A kisebbik erre visszakérdez: „Amikor sír? A fürdőszobában szokott sírni.” Szerintem ennél tökéletesebben nem is igazán lehet visszaadni, mennyi szorongást és félelmet él át egy gyerek a szenvedélybeteg szülő mellett.

– Mi a legjellemzőbb érzés, ha visszagondolsz erre?

– A szégyen, szorongás, és a másság érzése. Mindig észrevettem, amikor a többi felnőtt összesúgott a háta mögött. Még most is kissé zavarban vagyok, amikor ezt felidézem. Nem igazán volt rá szavam, de világosan érzékeltem, hogy az én csodálatos édesanyám nem olyan, mint a többi anyuka. Kétségbeesetten szerettem volna, hogy ez ne így legyen.  Az én anyám más volt. Elaludt az anyák napi műsoron vagy a szülői értekezleten, sokszor meg épp ellenkezőleg, feltűnően viselkedett, amitől kínosan éreztem magam. Mivel nem, vagy csak időnként dolgozott, otthon gyakran kiütötte magát délutánra, így nem tudtam bemenni a belülről bezárt lakásba. A lépcsőházban üldögéltem, udvariasan és szégyenkezve köszöntem a hazaérkező szomszédoknak, várva, mikor szűrődik ki nesz a lakásból. Tudtam, láttam, hogy az osztálytársaim szülei is söröznek vagy boroznak időnként, de azt is érzékeltem, hogy ez messze van attól a kiszolgáltatottságtól, amit én élek meg mindennap. Például azért, mert nekik van a függő szülőn kívül egy másik, „normális” szülőjük is a mindennapokban. Az én a szüleim korán elváltak, minket pedig a bíróság – az akkori jogi gyakorlatnak megfelelően – édesanyánknak ítélt, édesapánkkal csak kéthetente találkoztunk. Szóval azt hiszem, a kiszámíthatatlanság volt a legmegterhelőbb, soha nem tudhattam, mire számítsak aznap délután vagy másnap reggel. Ugyanakkor – nem azért mondom, hogy megvédjem őt, hanem az objektivitás miatt tartom fontosnak kihangsúlyozni –, anyám minden rezdülésében, élete minden percében érezhető volt a szeretete irántunk, a tesóm és irántam. Gondoskodó volt, az egész élete rólunk szólt, és volt sok jó közös élményünk, időszakunk is.

– A filmben Meg Ryannek segít a rehabilitáció, az elvonó.

– Az én anyám is volt elvonón, emlékszem rá. Bár csak utólag raktam össze, hogy az az volt. El sem tudom képzelni, mivel kísérletezhettek akkoriban, a nyolcvanas években egy vidéki pszichiátrián. A nagymamánk vitt be anyánkhoz látogatóba, aki fürdőköpenyt viselt, és nagyon szép volt. Olyankor mindig nagyon szép volt, amikor nem ivott. Nem értettem, és valószínűleg a testvérem sem, miért van anya kórházban, ha egyszer nem beteg, de akkoriban ezt nem magyarázták el a gyerekeknek. A film happy enddel végződött, a mi történetünk nem. Anyám fiatalon meghalt, néhány nappal a huszonegyedik születésnapom előtt, ami egyfelől tragikus volt, másrészt az ivásból, és az ez ebből kialakult spirálból egyértelműen következett. Miután magamhoz tértem valamennyire a sokkból, hálát kezdtem érezni felé ezért az utolsó elegáns, és nagyvonalú „gesztusért”, mert így megnyílt egy új élet lehetősége. Amelyben ugyan fájó volt az értelmetlenül korán elvesztett anya hiánya, de legalább a feszültség, a konfliktusok, és zavarba ejtő események is eltűntek a mindennapokból.

– Térjünk vissza még egy kicsit a szakirodalomban foglaltakra, illetve arra, neked van-e igényed ma arra, hogy foglalkozz ezzel a témával, akár professzionálisan vagy sorstársközösségben?

– Nem mondom, hogy a legkevésbé sem, mert biztosan vannak olyan életeseményeim, személyiségjegyeim, amelyeknek van közük a gyermekkoromhoz, édesanyám betegségéhez. Azt hiszem, az azonos tapasztalatú emberek között létrejöhet egy ilyen témájú támogató csoport, segíthetnek egymásnak, de én nem igénylem ezt. Több mint huszonöt év telt el, sajnos többet éltem már anyám nélkül, mint vele, és nem hiszem, hogy megragadtam volna az életemnek azon a pontján. Ugyanakkor nagyon sokat dolgoztam magamon, rengeteg önismereti munkán vagyok túl, és azt gondolom, helyére kerültek bennem a történések, megbékéltem, és lezártam életemnek ezt a fejezetét. Kicsit erőltetettnek, tudományoskodónak érzem a témát boncolgató tanulmányokat, de nem szívesen folytatom ezt a gondolatmenetet, mert attól tartok, persze nem komolyan, hogy a pszichológusok majd elfojtással gyanúsítanak. Pedig az ott leírtak – hogy mi jellemzi a szenvedélybeteg emberek felnőtt gyerekeit – az emberek más részére, más okból kifolyólag éppúgy igazak. Szóval képes vagyok kimondani, hogy soha nem változik meg a gyerekkorom, a múltam, az emlékeim, örökre egy függő ember gyereke maradok. De ezzel már békében vagyok.

– Vissza tudsz emlékezni, mi segített a leginkább ezen az önismereti úton?

– Hogyne, nagyon elraktároztam az emléket. Egyszer azt mondtam a pszichológusnak – akkor még sok dühhel, nagy indulattal –, hogy egyszerűen borzasztó, hogy egy ilyen szép és okos, érzékeny, többre hivatott ember, mint az anyám, ilyen életet élt, és csoda, hogy ehhez képest mi rendben vagyunk a testvéremmel. A szakember pedig élesen ellentmondott, és így fogalmazott: „Az édesanyja élete sikertörténet, nem tragédia. Életet adott magának és a testvérének, akik értékes emberek lettek. Ez az ő sikere, az ő teljesítménye is. Hogy miért volt benne ebben a szenvedélybetegségben, az pedig az ő története.” Nagyon sokat köszönhetek ennek a megvilágításnak. Azóta más érzéseim vannak, amikor visszaemlékszem édesanyámra és a gyermekkoromra.

Schuster Barbara írása

A nyitókép illusztráció, forrás: freepik.com

Az interjú a Képmás magazin októberi lapszámában is megjelent.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.