Reménnyel és fájdalommal teli út – Egy kárpátaljai édesanya története

Egy negyvenéves háromgyermekes édesanya hosszú évek küzdelme után legyőzte az alkoholfüggőséget, és újra megtalálta az élet értelmét. Az út tele volt fájdalommal, kudarcokkal, félelemmel, de ugyanakkor reménnyel, szeretettel és apró csodákkal is. Nem szépíti a valóságot: őszintén beszél az alkohol okozta küzdelmeiről, annak a családjára gyakorolt hatásáról, az öngyilkossági gondolatok közelségéről, és arról, milyen nehéz volt az első lépést megtennie a gyógyulás felé. Története megmutatja, hogy még a legsötétebb időszakokból is van kiút, és az élet újra teljessé válhat. Példája erőt adhat mindazoknak, akik ugyanígy keresik a kapaszkodót.

Hogyan került kapcsolatba az itallal?
Gyerekkoromban az alkoholfogyasztás sajnos természetes része volt a családunk életének. Édesanyám és édesapám is sokat ittak. Így nőttem fel, ez vett körül, és később észrevétlenül ez lett számomra a „normális”. Az első házasságomból született egy gyermekem, majd elváltam. A jelenlegi férjemmel egy családi összejövetelen ismerkedtem meg. Kedves volt, figyelmes, jó humorú, hamar egymásba szerettünk, összeköltöztünk, dolgozni kezdtem. Már akkor is fogyasztottam alkoholt, de eleinte nem okozott komoly gondot. Idővel azonban egyre súlyosabbá vált a helyzet. Az ital a munkahelyeimre is elkísért, az éjszakai műszakokban titokban kortyolgattam. Hogy ne vegyék észre, babérlevelet rágcsáltam és kávéval próbáltam elnyomni a szagát. Egyre mélyebbre csúsztam.

A férje elől el tudta titkolni?
A kapcsolatunk sokat szenvedett a függőségem miatt. Gyakran veszekedtünk, kiabáltam. Két gyermekünk született, akikkel ma is együtt élünk, ők is szemtanúi voltak az állapotomnak. Emlékeznek ezekre az időkre, és én sem titkolom előlük – fontos, hogy tudják, honnan indultam.

Milyen volt az élete akkoriban?
Szinte minden nap alkohollal indult. Egy pohár bor, egy féldeci vagy egy sör – teljesen mindegy volt. A munka és a család mellett is az ital uralta az életemet. Sokszor annyira kimerült voltam, hogy a főnök hazaküldött, és én ahelyett, hogy pihentem volna, továbbittam.

Az ital a munkahelyeimre is elkísért, az éjszakai műszakokban titokban kortyolgattam. Hogy ne vegyék észre, babérlevelet rágcsáltam és kávéval próbáltam elnyomni a szagát. Egyre mélyebbre csúsztam.

Mikor jött el a pillanat, amikor úgy érezte, nem mehet így tovább?
Többször megjártam a Csongor Missziót. (A Csongor Misszió Kárpátalján működik, húsz éve alakult meg a Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió keretein belül. Célja, hogy támogatást nyújtson az alkohol-, nikotin-, gyógyszer- és kábítószerfüggőséggel küzdők számára, továbbá elősegítse az érintettek visszatalálását a hithez – a szerk.) Kétszer kórházba is kerültem. Az igazi fordulópont a második kórházi kezelés idején következett be a fertőzőosztályon. Előtte olyan rossz állapotba kerültem, hogy a saját gyerekeim miatt sem tudtam kijönni a szobából. Összeestem, bevittek, tizenöt napig voltam bent. Hazakerültem, de ismét kritikusra fordult az állapotom. Kétséges volt, hogy életben maradok-e, ezért ismét visszavittek. Az orvosok ekkor azt mondták: „Ha megmarad, az isteni csoda lesz. Imádkozzon, mert a gyógyszerek már nem biztos, hogy elegendők.” Ott, azon a kórházi ágyon, feldagadt lábbal, teljesen kiszolgáltatva tört meg bennem valami. Először mondtam ki őszintén: „Istenem, ha akarod, hogy éljek a gyerekeimért, adj erőt. Ha nem, akkor ne hagyj tovább szenvedni.” És megmaradtam.

Ott, azon a kórházi ágyon, feldagadt lábbal, teljesen kiszolgáltatva tört meg bennem valami.

Milyen lépések vezettek a felépüléshez?
A hit és a mindennapi hála volt a kulcs. Minden reggel megköszöntem Istennek a napot, és kértem, hogy ne kívánjam az alkoholt. Az egyik legmeghatározóbb pillanat az volt, amikor a kisfiammal bementünk egy bárba sült krumplit venni. A fiam rám nézett és csodálkozva kérdezte:„Anya, te most nem féldecit iszol? Te is kólát kérsz?” A fiam szemében először láttam reményt. Ez felért egy megvilágosodással. Ez volt a legjobb terápia. Azóta egy éve nem iszom. Nem vágyom rá, még akkor sem, ha előttem van. A nehézségeket ma már nem problémaként, hanem próbatételként élem meg, amelyeken Isten vezet át. Hálát adok minden napért, minden apró örömért. Ez ad erőt a családhoz, a gyerekek neveléséhez és ahhoz, hogy új életet építsek.

A fiam szemében először láttam reményt. Ez felért egy megvilágosodással. Ez volt a legjobb terápia.

Hogyan változott a kapcsolata a családdal?
Hála Istennek, sokkal jobb lett. A nagyfiam már huszonegy éves, a kisebbek óvodások és iskolások. Ma már nyíltan beszélünk a múltamról, és igyekszem jó példát mutatni nekik. Már anyukám sem iszik. Amióta józan vagyok, a gyerekeimnek próbálom megadni azt, amit régen nem tudtam: élményeket, biztonságot, figyelmet. Elvittem őket lovagolni – olyan helyekre, ahová korábban nem jutottunk el. A mindennapok néha nehezek, de most már együtt küzdünk. Az orvosok és a gyógyszerek sokat segíthetnek, de az igazi erőt a hit, a család és a szeretet adja. Naponta kell kérni Isten segítségét – minden új nap kegyelem.
Ha nekem sikerült, bárkinek sikerülhet.

Bursza Krisztina
Kép: illusztráció

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.