„Szégyen és remény – ez a két érzés mélyen belém égett, és szinte anyu haláláig velem maradt”

Kisgyermekként megérezte, tizenévesen már pontosan tisztában volt édesanyja alkoholfüggőségével. Kimaradt kamaszkor, állandó szégyenérzet, és a soha el nem múló remény – az utóbbi években a szintén alkoholproblémákkal küzdő férje oldalán. Mindezek ellenére barátnőm, Vera hisz abban, hogy anyukája a betegségén keresztül is sok mindent megtanított neki. Többek között empátiáról, felelősségtudatról és nem utolsó sorban a megbocsátásról.

„De jó, hogy itt vagy! Úgy örülök, hogy látlak!” – üdvözölt azon a délutánon is őszinte lelkesedéssel Vera édesanyja, mint mindig, amikor csak megfordultam náluk. A szememben örökké mosolygós, halk szavú Gerda – aki bájosan törte a magyar nyelvet – mégis valahogy nagyon másnak tűnt aznap. Tömény, fanyar, idegen szag lengte körül, amint közelebb hajoltam hozzá, hogy puszit adjak puha arcára. Szavai szokatlanul hosszúra nyúltak. Bármennyire igyekezett is összeszedni magát, azt sem tudtam nem észrevenni, ahogy az előszobából a szülői hálóba visszafordulva megtántorodik. A barátnőm kedvéért belementem a „játékba”, úgy tettem, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Évtizedekkel később is csak nagy nehezen vallottam be neki, én már akkor sejtettem, hogy anyukája alkoholista.

„Az a szag és a lassúsága… Magam is ezekre a jelekre figyeltem föl először, már egészen kiskoromban. Megfogalmazni nagyon sokáig nem tudtam, miért. Egy mindössze két-három éves kisgyerek inkább csak ösztönösen ráérez dolgokra. Kézzelfogható, konkrét emlékem is csak nagyon kevés van, elsősorban benyomásokat, érzeteket raktároztam el magamban, főleg az egészen korai évekből. A visszatekintést az sem teszi könnyebbé, hogy az emlékek összefolynak, nehezemre esik szétszálazni őket – kezd a történetébe Vera. Majd az előző mondatára rácáfolva egy egészen konkrét emléket idéz fel.

– Az ölébe ültetett, és egy furcsa könyvből mesélt. A beszéde borzasztóan kásás volt, alig értettem. Ahogy a kötetet lapozgatta, rémesebbnél rémesebb képek tárultak a szemem elé. Valósággal rettegtem, annyira megijesztettek a dárdával átszúrt lovak és a levágott fejű harcosok. Évtizedekkel később, felnőttként raktam csak össze, hogy valamiféle művészeti albumot mutogathatott akkor nekem. Abban viszont már akkor, egészen kicsi gyerekként szinte biztos voltam, hogy nekem nem ilyen képeskönyveket kellene nézegetnem az anyukám ölében” – fűzi hozzá, kérésemre pedig a szülei megismerkedésével, a kezdetekkel folyatja.

Kívülről szép, belül rohad
„Szüleim Németországban ismerkedtek meg, mindketten ugyanarra az egyetemre jártak. Anyukám sajnos nem tanulhatta azt, amit igazán szeretett volna. Kemény, katonás édesapja hallani sem akart arról, hogy a lányából oceanológus legyen. A diploma megszerzését követően apu haza szeretett volna jönni Magyarországra, itt tervezett családot alapítani német feleségével. Apu rengeteget dolgozott akkoriban, ráadásul nagyon magas pozícióban. Sokat utazgatott, alig volt otthon.”

„Nem mintha a mentségeket keresném, de a mai fejemmel, háromgyermekes anyaként el tudom képzelni, hogy anyukám mennyire magányosnak érezhette magát. Egy vadidegen országba csöppenve, amelynek akkor még a nyelvét is alig ismerte, egy kicsi csecsemő társaságában” – mélázik el Vera.

Szerinte akkor csúszhattak félre a dolgok, amikor az anyukája, társaságot keresve, egyre gyakrabban látogatta meg a közelben lakó apai nagyszülőket, akik szinte minden alkalommal itallal kínálták. Valószínűleg Gerda ebben az időszakban érzett rá arra, hogy az alkohol képes oldani a szorongását. – Majd kezdetét vette a lejtmenet – mondja. Ahogy teltek az évek, Vera nem csupán egy kistestvért, egyre nagyobb feladatokat kapott az addigra már teljes mértékben alkoholfüggő édesanyja mellett. A családi otthonban vodkásüvegek egyre nagyobb kupacai csörömpöltek, egy-egy szekrény, kredenc mélyére dugva.

„Emlékszem, ahogy egyszer a nagyanyám ránk ripakodott: »Anyátok megint részeg, a kanapén hever!« Teljesen ki volt kelve magából, azt akarta, hogy én és az öcsém fésüljük át a lakást, és semmisítsük meg a »bűnjeleket«, nehogy apu találjon rá az üres flaskákra. Minél nagyobbak lettünk, én annál jobban szégyelltem magam anyu viselkedése miatt. Bár az emlékeim összefolynak, két alapvető érzés mélyen belém égett, és szinte anyu haláláig velem maradt: a szégyen és a remény. Minden áldott nap abban bíztam, hogy én majd biztosan meg tudom változtatni őt.” – Ám, ahogy Vera meséli, hiába követte menetrendszerű fogadkozás minden egyes lerészegedését, semmi sem tudta meggátolni, hogy másnap újra az üveg után nyúljon.

Nem volt kamaszkorom
„Apukám is mindennel próbálkozott, a fél élete erre ment rá. Szinte minden elérhető módszert felkutatott, hogy segítsen anyunak leszokni az italról – hasztalan. És ami a legfontosabb, mindezek ellenére ugyanúgy szerette továbbra is, mint a kapcsolatuk hajnalán. Az utolsó pillanatig kitartott mellette. Apuval mi ketten cinkostársak voltunk, talán azért is, mert nagyon hasonlítunk egymásra, és mert összekötött az a cél, hogy anyut mindenáron kisegítsük a szenvedélybetegségből. Nekem ő volt az, akivel mindent őszintén meg tudtam beszélni, kívül-belül nagyon hasonlítok rá – emlékszik vissza édesapjára, akinek elvesztése mindennél jobban megviselte Verát. – Olyan viszont, hogy anya-fia kapcsolat, a családunkban gyakorlatilag nem létezett.

A testvérem nem tudott mit kezdeni anyu alkoholizmusával, végtelen harag tombolt benne hosszú éveken keresztül. Ahányszor csak arra jött haza az iskolából, hogy már megint részeg, azzal a lendülettel fordult is ki a lakásból, és ment csavarogni.

Apukámnak nem kevés energiáját emésztette fel, hogy a zűrzavaros kamaszéveiből, kétes társaságokból mentse ki az öcsémet, akit külföldre küldött tanulni és dolgozni. Azóta sem költözött vissza az országba, néha megesik, hogy hazalátogat” – fűzi hozzá.

„Ami engem illet, nekem nem volt kamaszkorom. Ezek az évek azzal teltek, hogy apuval vállvetve vívtuk a szélmalomharcunkat, miközben anyu egyre ijesztőbb méreteket öltő lerészegedései miatt mindennap azon rettegtem, mire megyek majd haza. Ebben a helyzetben föl sem merült, hogy bárkit meghívjak magunkhoz – idézi fel a tizenéves korszakát Vera barátnőm. – Mindeközben anyu úgy kezelt, mintha a terapeutája lettem volna, az én segítségemmel próbálta megfejteni, mi vezethetett idáig. Bár máig sincs ilyen végzettségem, annyi pszichológiát tanultam az egyetemen, hogy tudjam, ez a parentifikáció iskolapéldája” – állapítja meg kesernyésen barátnőm.

Cseberből vederbe
„Bár a párválasztás látszólag tudatos döntés, mégis generációkon átívelő, ismétlődő mintákat hordozhat. Az én esetemben legalábbis biztosan. Hiszen mi más magyarázná azt, hogy sikerült egy olyan férfihoz feleségül mennem, aki szintén alkoholproblémákkal küzd?!” – fakad ki Vera. Az utóbbi években csak nagyon ritkán hallottunk egymás felől, azt viszont a „távolból” is tudtam, hogy barátnőm kezdeti boldogsága nem tartott sokáig Attila mellett.

„Miután anyut nem tudtam megváltoztatni, megérkezett az életembe a következő olyan ember, akit nekem kellett volna önmagától megmentenem – legalábbis én így fogtam föl a helyzetemet. Az első gyermekünket vártuk, amikor egy alkalommal anyu – aki apuval akkor már a közvetlen közelünkbe költözött – annyira leitta magát, hogy eszméletét vesztette az utcán, és valaki kihívta a rendőrséget. Ők értesítettek.

A folyamatos lejtmenet közepette apu egy délután egyszer csak nem ébredt föl a sziesztájából, örökre lehunyta a szemét. Magamra maradtam. Anyut, ha lehetett, ez még mélyebbre lökte a függés bugyraiban.

A helyzet olyannyira tarthatatlanná vált, hogy a születendő unokájával a hasamban vittem be elvonóra, egy otthonba. Amint tisztulni kezdett, azzal együtt tiltakozni is: folyton haza akart menni. Végül ő maga is belátta, számára nem maradt más út, mint az intézmény.”

Csak kifakad belőlem a kérdés, meg tudott-e bocsátani Gerdának. – Már nincs bennem harag. Az utolsó években, amikor már nem ihatott, voltak jó beszélgetéseink. Egy idő után viszont már nem tudott magáról, annyira leépült. Megbocsátottam, eltemettem, továbbléptem, és már a három gyerekem apjával, Attilával sem élünk egy fedél alatt. Bár több évtized ment rá az életemből, azt hiszem megérkeztem oda, hogy elmondhatom, tudatosan kerülöm az alkoholt, és az alkoholistákat – összegzi Vera rezignáltan. – Tudom, sokan nem hisznek az ilyesmikben, én mégis azt gondolom, anyu alkoholfüggősége nagyon sokat tanított: általa lettem az, aki ma vagyok. Mivel már gyerekként is magamra voltam utalva, hamar felnőttem, nagyon önállóvá váltam. A segítő szakmában találtam meg a hivatásomat, azt mondják, ez is tipikusan jellemző azokra, akik alkoholista, függőbeteg szülő mellett nőnek fel. Jól alkalmazkodom a nehézségekhez, volt alkalmam megtanulni. Ahogyan azt is, hogyan bocsássak meg újra és újra, amennyiszer csak szükséges” – zárja beszélgetésünket Vera.

A cikk a Média a Családért díj 2025 pályázatára érkezett. A pályázat témája: „Függőség és család”.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.