Szia, Gézu!

Mi a helyzet odaát a tengerentúlon, megfogtad már az Isten lábát, vagy még keresed? De te legalább elindultál, én még mindig itt lógok a szüleimnél, ugyanabban a szobában lakom, mint gyerekkoromban, szóval azonkívül, hogy elvégeztem egy egyetemet, sőt egy ideje már van egy viszonylag jó munkahelyem is, nos ezen kívül minden változatlan. A lány, akiről a múltkor azt írtam, hogy komolyra fordulhat, ő otthagyott, azt mondta, lúzer vagyok. Szerinted lúzer vagyok, mert még huszonhét évesen itt lakom az ősöknél? Osztottam-szoroztam, sehogy se jön ki a matek, ha bérelek lakást, a fél fizum rámenne egy lukra, de egy bevásárlás is őrült sokba van!

Mindennap látom azokat az arcokat a telómon, akik utaznak, szép helyeken laknak, és azt mondják, hogy rám is ez a csodás élet várhat, legyek szabad, legyek digitális nomád, utazzam be a világot, az élet buli. Kezdek rájönni, hogy ezek a filterezett reelsek nagyon távol állnak a valóságtól, az enyémtől mindenképpen. A közösségi oldalakon mindenki boldog, gazdag és sportos, és azt sugallják, hogy aki nem ilyen, az vesztes. Őket nem érdekli az infláció és az egekbe szökő árak, átugrották ezt az életszakaszt, és egyből sikeresek lettek. Én abban a tudatban nőttem fel, hogy ha tanulok és keményen dolgozom, akkor annak meglesz a gyümölcse. Lediplomáztam, dolgozom, és fizetéstől fizetésig élek.

Mi lenne, ha elköltöznék? Naponta azon agyalok, hogy tudnék kijutni ebből a labirintusból, és ezt a tehetetlenséget egyéni kudarcként könyvelem el. Arra gondolok, hogy nem vagyok elég jó, vagy hogy rossz szakmát választottam. A gazdasági nehézségek az én fejemben bűntudattá változnak, és ettől frankón szorongok. Sok nekem ez a bizonyítási kényszer, Gézu! Úgy érzem, egy prés alatt élek. Napközben felelős felnőtt vagyok, este visszatérek a gyerekszobámba. Már randizni sincs kedvem, mert minden lány azt akarja. Tudod, mit. A jólétet. Ez már a kapunyitási pánik? Néha összejövünk a fiúkkal, iszunk egyet, vagy egy-egy koncert még belefér. De ha a jövőre gondolok, parázok rendesen, ezért halogatom a döntéseimet, az idő meg rohan, mindjárt harminc leszek. A barátaim többsége külföldön próbál boldogulni, mint te is, azok közül, akik maradtak, csak Roland merte bevállalni az albérletet, de neki komoly kapcsolata van, és két fizuból megvannak valahogy.

Tényleg ez a nagybetűs élet, Gézu? Az örökös félelem, a nyomás, a kiégés, a bűntudat? Mindezek ellenére én hiszem, hinni akarom, hogy a munka gyümölcse egyszer beérik, és hogy hosszú távon ez az egy, ami meghozhatja a jövőképet, a jobb jövőt. Szerinted álmodozó vagyok, hogy ezt gondolom? Nem hiszek a gyors sikerekben, a gyors meggazdagodásban, és hidd el, nekem lesz igazam. Én nem akarok délibábot kergetni, nem az Instán akarok élni, hanem itt, az igazi életben, ezért nem megyek külföldre sem, itt akarom megvetni a lábam. Szerinted?
Valamikor hazanézel? Jó lenne találkozni. Mesélj Los Angelesről, még a kávézóban nyomod?
Majd hívlak is, tudom, az a fránya időeltolódás…

Cső,
Márk 

Szterjopulu Cveta

Az írás az október Képmás magazinban jelent meg.

A kép illusztráció, forrás: Pexels.com