Új élet a pokol után

Sohasem tapasztaltam ilyet ez idáig, hogy valaki egy interjú előtt összekulcsolja a kezét, és engem is imára hívjon. A moholi Góliát Krisztián erre kért, mielőtt függősége kialakulásáról, kínjairól és gyógyulásáról mesélt. A pokolból egy boszniai katolikus közösség segítségével tudott kilábalni. „Isten nélkül én már nem élnék” – állítja, majd kifejti, hogyan támaszkodhatott a feleségére, amikor másodszor is összedőlt körülötte a világ.

Felidéztük, mi történt az egykori kisfiúval, akinek az apja túl gyakran nyúlt a pohár után, az anyja pedig egy idő után nem bírta tovább a „cirkuszt”, és szó nélkül megszökött a családtól.

„Apám napi szinten ivott. Sörözött, később áttért a töményre, a rossz pálinkákra. Nem vert bennünket, sem engem, sem a nővéremet. Anyut bántalmazta lelkileg. Anyánk persze próbálta takarni a dolgokat, de nem tudott mindent elrejteni előlünk. Aztán egyre több lett a veszekedés, s egy nap anyu eltűnt. Hazaértem a középiskolából, és nem találtam. Nem tudtam, hol lehet. Délután lett, majd este, ő még mindig sehol. Kérdeztem aput, de ő sem tudta, hogy hol van. Másnap derült ki, egy utcával feljebb, Vince bácsihoz költözött. Elmentem oda, sírtam, könyörögtem, jöjjön haza, de kijelentette, hogy többé nem tér vissza. Azt mondta, nem bír apuval, elege van. Akárhogy kérleltem, nem tudtam meggyőzni – részletezi Krisztián elcsukló hangon, hogy mennyire fájt ez neki. Elment az anyja, akihez lelkileg közel állt, maradt a beletörődés az új élethelyzetbe az alkoholbeteg apja mellett. –Vittem a háztartást, mindent. Szinte elmesélhetetlen, amit apu csinált. Bevizelt a szobába, nem győztem takarítani, súroltam a házat, de hiába, a szag megmaradt. Közben kitűnővel befejeztem az iskolát” – mondja.

„Új életszakasz kezdődött 1999-ben: a katonai szolgálatban a koszovói háborúba kerültem, a NATO pedig bombázni kezdett minket. Az embereket ki kellett zavarni a házaikból, falvakat gyújtottak fel. Én személy szerint nem, de ott voltam velük. Férfiak, asszonyok, gyerekek, én pedig tartottam a fegyvert. Muszáj volt, ez kaptunk parancsba. Ott jutottunk hozzá különböző kábítószerekhez, a drog könnyítette meg elviselni a helyzetet. Volt minden, amit akarsz: fű, tabletta, ragasztó, pia. Hamis biztonságot kaptam a vackoktól. Kemény drogokhoz nem nyúltam. Egyszer kerültem olyan társaságba, ahol csinálták intravénásan is. Akkor a heroint is kipróbáltam, aztán soha többé.”

Krisztiánnak a háború után még maradt letöltendő fél éve a katonai szolgálatból. Egy laboratóriumba helyezték. Végre nem kellett halottakat, öldöklést néznie. Nála volt a gyógyszertár kulcsa, onnan előszeretettel csent el ezt-azt. Függővé vált. „Nekem akkor az úgy volt jó – amíg ezt meséli, furcsa mosoly rajzolódik az arcára, újraéli a múltat. Közben figyeli a tekintetem. Talán az érdekli, mit gondolok róla? Én hallgatok, ő folytatja a történetét. – Sodort az ár. Megoldottam, hogy a kollégák ne vegyenek rajtam észre semmit. Esténként bementem a városba, vettem drogot, italt. Söröztem, közben rendeztem magamnak füvet, vagy amit lehetett. Kinyomoztam, kinél találok. Amit akartam, megszereztem, és készültem a leszerelésre. Otthon párkapcsolatom volt, a barátnőm hazavárt engem, azelőtt hét évig jártunk. Azt hitte, boldogan folytatjuk, de én a megkezdett életformámat választottam. Apu ivott, én drogoztam. »Elvoltunk«. Teljesen megváltozott a viselkedésem. Ha speedeztem, ment a pörgés, jókedvem lett, az ecstasytól meg elkábultam. Mindezt a végtelenségig nem tudtam leplezni a lány előtt. Nem tudtam figyelni rá, elfelejtettem dolgokat, ez a kapcsolatunkra is kihatott.  Előbb-utóbb lelepleződik az ember, hiszen a végtelenségig nem lehet elrejteni azt, hogy drogozik. Mindez magával hozza azt is, hogy hazudnia kell. »Miért nem jöttél? Hol voltál?«  – jöttek a kérdések. »Hol voltam? Hát bedrogoztam. Nem jöttem, hogy ne lásd, hogyan nézek ki.« Persze mindezt nem mertem kimondani, s kitaláltam valamit, mindent tagadtam. Ő rájött. S vajon ki akarna magának ilyen férjet? Ő is úgy volt vele, hogy akkor legyen vége – emlékszik vissza Krisztián, majd szinte mellékesen hozzáteszi, ekkor öngyilkossági kísérletet követett el.  – Teleengedtem a kádat meleg vízzel, belefeküdtem, felvagdostam az ereimet. Apuék találtak meg. Életveszélyes állapotban kerültem kórházba, de Isten nem engedte, hogy átköltözzek hozzá. Hiába, mert még inkább csúsztam le a lejtőn, csak a drog érdekelt. Ledolgoztam a napi nyolc órát, aztán »elvoltam«. Ha beálltam, nem mentem dolgozni, aztán meg nekem állt feljebb. – Időnként az apja nyugdíjából éltek, ő adott neki cigire valót, amikor megszorult. Krisztián néha azt sem tudta, hol van. Cigarettacsikkek, rendetlenség vette körül.  Felfordította a házat, fellökte a szekrényeket, a székeket szétdobálta. –  Nem emlékszem semmire, mások mesélték el, mit tettem az otthonunkkal. Ekkor apu elment anyuhoz, szólt neki, hogy baj van a gyerekkel. Ekkor eldobott a családom. Ebben a helyzetben az ember elveszíti mindenki bizalmát, már nem tud érvényesülni. Terhe a társadalomnak, a családnak, és ezt érzi is. Tompítottam magamat a szerekkel, de kijózanodva tudtam, nagy a baj. Legbelül szerettem volna ezt a rémséget lerakni. Anyu eszméletlen állapotban talált rám, hívta a mentőt, vittek a zárt osztályra, s telenyomtak gyógyszerrel.”

Édesanyja és nővére meséltek neki egy boszniai közösségről, ahol több függő fiú meggyógyult. Ő pedig azt érezte, a međugorjei Irgalmas Atya Közösség (Zajednica Milosrdni Otac) lehet az utolsó esélye.  Habár a szülei vallásosan nevelték, a húszas éveire nem maradt semmi a hitéből. A függőség okozta tompaságban lézengett, más nem érdekelte, de a család unszolására igent mondott.

„A közösségbe 2007-ben érkeztem. Anyu egy hétig ott maradt velem, mert az a szabály, ha egy új fiú be akar kerülni, valamelyik szülőjének az első hét napban muszáj vele lennie. Anyu vállalta ezt, én meg maradtam gyógyulni. Isten nyújtotta értem a kezét, és végre elfogadtam. Pedig nem volt imaéletem, istenkapcsolatom – erre bekerültem egy ferencesek által alapított katolikus közösségbe, ahol a gyógyulás alapja a munka és az ima. Maximális a szabályozás, a rend. Az ott élőket gyógyítja a kötelesség is. Állatokat rendeztünk, kőművesmunkát végeztünk, növényeket termesztettünk, konyhai feladatokat láttunk el pontos időbeosztásban.  Minden újonnan érkező fiú kapott maga mellé »őrzőangyalt«, egy hosszabb ideje ott élő, gyógyult társat, aki már átélte ugyanazt, és tudja, mi következik a leszokás első heteiben. Közös szobában aludtunk, együtt mentünk mindenhová.  Velem volt három hónapig, míg éjszakákat nem aludtam, szorongtam, izzadtam.  Elvonási tüneteim lettek, óriási hiányérzetem volt, nagy krízisen mentem keresztül.  Ha a szervezet nem kapja meg az adagját, egy idő után kitisztul, de addig pszichikailag rettenetesen nehéz. Az »angyal« megtanított imádkozni. Imádkozva keltem, feküdtem. Kezdetben azt gondoltam, minek kell annyit fohászkodni. Fél év is eltelt, mire szívből mondtam az imádságaimat. Sírtam a kápolnában, letérdelve a kereszt előtt. Hiszem, hogy valójában a Jóisten segített, vezetett. Azelőtt én a sátán cimborája voltam, teljesen elfordultam a Teremtőtől. A drogfüggőség maga a sátán, és ha nem menekülsz ki belőle, meghalsz.”

Krisztián háromévnyi közösségi élet után tisztán tért haza a falujába. Félt attól, milyen fogadtatásban részesül. A családja kitakarította az otthonát, tisztaság várta, és ennél sokkal több. „Követték a három évemet, és ítéletmentesen vártak, örültek nekem. Anyu kimondta, hogy nem tud eléggé hálás lenni Istennek azért, hogy visszakapta a fiát. A környezetünk is támogatott, felnéztek rám, mert végigcsináltam a poklot. A mélyén jártam. Láttam, más kiút nincs, döntenem kellett a változás mellett. Elkóboroltam a Teremtőtől, de ő visszafogadott, mint az apa a tékozló fiát.”

Krisztián azt mondja, ő is kapott, ezért adni is szeretne. Ma sorstársaknak segít, akik küzdenek, mint egykoron ő. Időnként visszatér a međugorjei hegyekbe, tanúságot tesz a múltjáról, arról, miként mentette meg őt a mennyei Atya. Egy ilyen beszámolót hallgatott végig Elvira, a későbbi felesége, aki így emlékszik vissza. „Bíztam abban, hogy nem esik vissza. Ez ma is így van. Úgy hiszem, Isten vezet bennünket. Anyum kezdetben nem tudta elfogadni Krisztiánt. Ezért ő úgymond megszöktetett engem. Anyu öt éven át kérte, hogy menjek haza, de mára rendeződött az életünknek ez a része is.”

Krisztián édesanyja néhány éve öngyilkos lett, akkor a férfinak újra megrendült a hite – nem értette, miért történt ez, hiszen az anyja vágya beteljesült, és ő letette a drogot. De ahogyan mondja: „Elvirának köszönhetem, hogy a világom nem dőlt össze. Fokozatosan kanyarodtam vissza a feleségemmel Jézushoz.”

Polyák Hajnalka írása

A cikk a Képmás magazin július-augusztusi összevont lapszámában is megjelent.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.