Vezet-e út kifelé a szilánkos mennyországból?

Kanyargós, meredek úton ereszkedünk a völgybe. Vajon az itt élők hogyan érkeztek? Lassan csúszva a lejtőn vagy villámgyorsan zuhanva – mire eljutottak ide, életük legmélyebb pontjára? Komlón járunk, a Leo Amici Alapítvány Rehabilitációs Intézetében, az ország legkeményebb, bentlakásos, hosszúterápiás központjában vagy – ahogy itt nevezik – a Gladiátorképzőben. A természet ölelte arénában, ahol az élethalálharcot drog-, gyógyszer- és alkoholfüggő férfiak vívják.

Tizenegy üres szék várakozik szabályos körbe rendezve a tágas, kupolás társalgóban. A hatalmas üvegfalakon át szemérmesen tekintgetnek befelé a téltől lecsupaszított fák. Mintha együttérzőn várnák, miként csupaszítják le lelküket naponta két csoportfoglalkozáson a fiúk, akik most elfoglalják helyüket a teremben, óraműszerű pontossággal. Kilenc fiatalember, kilenc sors, kilenc tönkrement család. Plusz Tahi Milán segítő munkatárs és én, a kakukktojás.

„Imádok drogozni”

Holnaptól eggyel több szék kellene, de az új lakó az imént telefonált. Lemondta a helyét. Lemondta önmagát. Közben elindul a reggeli szertartás. István a legfiatalabb terápiás, hat napja érkezett, ő kezdi a felolvasást: „Napunk tisztálkodással indul. Miden reggel borotválkozunk, fogat mosunk.”

Osztályvezetőként dolgozott nagy multicégnél, százkét embert irányított. Csak a sorsát nem sikerült.

„Itt újra rendszer kerül az életembe, és már nem vagyok egyedül”, mondja. Felállunk, megfogjuk egymás kezét, elhangzik a csatakiáltás, és a fiúk szétszélednek.

Pontosabban nem teljesen szét: Istvánnak szellemként kell követni mentorát, a hét hónapja itt élő Ferit. Az új lakók az első héten egy pillanatra sem maradhatnak egyedül, még a mellékhelyiségbe is elkísérik őket. Így most hárman indulunk a főépület melletti barakk felé, ahol Feri műhelyfőnökként dolgozik: rendet tart a szerszámok közt, takarít, de a szereléshez nem ért. Államigazgatást végzett a Corvinuson, majd informatikussá képezte át magát, kiugróan jól keresett.

Huszonöt éve rabja a kábítószernek, keménydrogokat használt, havi kétmillió forintot költött rá. „Imádok drogozni. Tizenhét évesen kezdtem az első technobulin.” Mire eszmélt, leépült minden kapcsolata, elvált, édesapja meghalt, csak függők maradtak körülötte. Thaiföldig menekült a kábítószer elől, de önmaga elől nem tudott elbújni. Érezte, hogy segítség kell, így érkezett Komlóra hét hónapja. Ő az egyik vén a három közül – így nevezik a legrégebbi terápiásokat. A másik vént a konyhán kell keresnem.

A függés családi betegség

A szimatom nem csal. Hát a szemem? A vén ugyanis huszonhárom éves. Pucolja a sárgarépát, és hevesen magyaráz. Mire a zöldségeket feldarabolja, kiderül az is, hogy az élete miként hullott darabokra. Tizenöt éves korára háromszor járt a tinirehabon.

„Apám úgy döntött, előtte elvisz kurvázni. Hiába tiltakoztam, jó ötletnek találta. Így váltam szexuális szorongóvá is.”

Tizenhat évesen Németországba küldték, egyedül élt egy türingiai faluban kilenc hónapig. „Anyám meg ezt találta jó ötletnek.” Politoxikomán lett, jöhetett bármi. Tehetős apja pénzelte, de ezzel minden motivációját elvesztette. „Tudtam, ha nem dolgozok, akkor is meglesz mindenem.”

Meglopta apját, zaciba vitte az ékszereit. Anyját fel akarta köszönteni anyák napján, elment hozzá, de köszöntés helyett megverte. Három év kiesett az életéből, nem emlékszik semmire. Végül epilepsziás rohamot kapott, amitől iszonyatos rettegés fogta el. Már nem tudott se droggal, se drog nélkül élni. Ekkor telefonált Komlóra, könyörgött, hogy vegyék fel. Holnap lesz kilenc hónapja, hogy megérkezett. Pszichológus szeretne lenni.

Visszhangoznak fejemben Noel szavai, miközben az iroda felé veszem az irányt. Odabent Pataki Zoltán intézményvezető és Gajdos András segítő munkatárs vár, plusz egy terápiás macska, akinek egyik szemét a közelmúltban Bagira, a másik nagy, fekete kandúr kikapta. „A függés családi betegség – kezdi Zoltán. – Onnan jön a hajlam, és a családi kapcsolataik is betegek. Ritka, hogy szerető közeg várná őket haza.” A felépülésben szintén óriási szerepe van a családnak, támogathatják, de játszmázásaikkal, érzelmi zsarolásukkal akár a halálba is kergethetik őket. Ezért minden hónapban hozzátartozói csoportfoglalkozásokat szerveznek. A cél a teljes rehabilitáció, az önálló, józan élet.

Korlátok között

Az intézményvezető jól tudja, miről beszél, ő is ellátottból lett munkatárs, akárcsak Gajdos András, aki választhatott: zártosztályon marad egy életen át, vagy megpróbálja megmenteni önmaga árnyékát. A siker tartósnak bizonyult: „Húsz éve a helyemen vagyok”, mondja. Így azon túl, hogy pontosan értik a fiúkat, hitelesek és példájukkal motiválnak.

Többen említették, hogy az itt dolgozók miatt választották Komlót, a hét munkatársból ugyanis hat felépülő függő. S bár teljesen meggyógyulni nem lehet, tünetmentesen élni igen.

Fontos, hogy terápiás csoportok közelében maradjanak, és lehetőleg ne térjenek vissza eredeti környezetükbe. A tiszta élet folyamatos munka. Ébernek kell lenni, hogy meghallják a vészcsengőt.

Most azonban egy másik csengő szólal meg: az udvaron kongatják, és ebédre hív. Leülünk a hosszú étkezőasztalhoz, ahol megtudom: akármilyen finomra sikerült a carbonara spagetti, nem mindenkinek szabad repetázni. Korlátok és szabályok mindenütt: az étkezőben és a kapcsolattartásokban is. Fél évig nem telefonálhatnak, levelezni papíralapon lehet, és mindent fel kell olvasni a közösségnek. Nincs tévé, se okostelefon, se internet.

„Most múlik pontosan”

Van viszont sok ritmushangszer, egy gitár és mappákba rendezett kották, amik közül az egyiket a kezembe nyomják: „Ugye te is énekelsz?” Naná. Újra körbeüljük az étkezőasztalt. „Most múlik pontosan” – kezdünk bele, aztán csak figyelem, hogyan élik át a Quimby dalának minden szavát, ők, akik pontosan tudják, milyen az a szilánkos mennyország.

Amennyire eklektikus az ének, olyan profi a gitáros. Nem véletlenül, hisz Ricsi nagyobb színpadokhoz szokott, a Dal 2024–be is bejutott. Most azonban itt küzd fél éve, hogy megszakítsa a hagyományt, mert, ahogy mondja, az összes felmenője piált.

„Harmincnyolc éves vagyok, ebből huszonöt tudatmódosítók hatása alatt zaljott. Kipróbálnám, milyen a józan élet a B-oldalon, hogy az én gyerekem már tiszta lappal indulhasson.”

A feladat iszonyatosan nehéz, az első hónapokban – akárcsak társai – ő is többször el akart menekülni. Nem hazavágyott, az ereit akarta felvágni. Hisz mi értelme a drog nélküli életnek? Mi fogja kitölteni az űrt? A napok elképzelhetetlenül hosszúnak tűntek, aztán valahogy átfordult minden. Sikerült dalt írnia józanul, nem is akármilyent. „A közösség tartott itt és a felsőbb erő”, mondja, majd egy több méter magas totemoszlopra mutat.

Soha többé nem hazudni

Erik faragta, egy előző lakó, aki félévesen lelépett. Hazudott, azt dolgozta ki magából ezzel. Spirálisan felkúszó vonalak, a magasban szigorú szemek. Itt mindennek következménye van – kiáltja az oszlop messziről, de már csak egyedül nézem. Ricsi indul tovább, folytatja a délutáni munkaterápiát. A szaunát készíti fel a szerdai szeánszra, melyen kötelező a részvétel, akár szeret szaunázni valaki, akár nem. A többiek csatornát tisztítanak, lombot söpörnek.

Dani szegődik mellém, ő talán más munkát kap hamarosan: tegnap volt állásinterjún Pécsen. Raktáros szeretne lenni, bár sokáig gengszternek készült. Elég jó karriert futott be: többször ült börtönben, lopott, rabolt, bántalmazott. „Én, aki olyan könnyen elsírom magam. Eleinte itt is sokat sírtam.” Körbejárjuk az intézetet, mutatja a veteményest, a hatalmas graffitis falat, a motiváló feliratokat, amiket naponta elolvas, és a szobáját, amin négyen osztoznak. A szekrényajtón fotó édesapjáról, aki miatt gyerekkorában annyit rettegett. Akárcsak később önmagától, miután elszállt a droghatás, és rájött, hogy mit tett.

Várta, mikor jönnek a rendőrök, vagy ki szúrja le.

„Ez nem én vagyok” – döntötte el, így érkezett ide, több mint egy éve. A vérnyomása kétszázhuszonhét volt. Bekötötték a szemét egy hétig, így tanult meg segítséget kérni. „Nélkülük nem élnék. Nekem már ők az igazi családom” – mondja. Ha megkapja a munkát, kiköltözhet a félutas házba, de a közösségbe vissza kell járnia. Álma, hogy vendégül lássa vak édesanyját karácsonyra. „Az állásinterjún elmondtam magamról mindent. Soha többé nem akarok hazudni. Még akkor sem, ha emiatt nem vesznek fel.”

A húsz százalék kilencven százaléka

Sötétedik odakint, a fény belülre összpontosul. Felsőbb erő gyújtja meg, kinek Isten, kinek a közösség, kinek más segítő – itt szinte még a hit is kötelező. Hogy mondta az intézményvezető? „Az érkezőknek körülbelül húsz százaléka viszi végig a terápiát, de aki kitart, annak kilencven százaléka tartósan tiszta marad.”

A fiúk most szó szerint azok: lezuhanyoztak a délutáni sportprogram után, így várják az esti csoportfoglalkozást, a nap fénypontját. Zavartan figyelem, ahogy újra lecsupaszodnak.

Küzdenek az ürességtől való félelemmel, emlékeikkel, egymással, a sóvárgással, de legfőképp önmagukkal.

Végül – ahogy reggel mantrázták a napirendet – vacsoráznak, napot zárnak, alszanak. Remélhetőleg azzal a boldog tudattal, hogy eltelt egy újabb nap, amivel ütközetet nyertek életük nagy csatájában.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.