„Volt, amikor negyedóránként kellett szívnom” – Egy fiatal férj gyógyulása a függőségekből

Van bennük valami gyermeki tisztaság: a fiatal székelyföldi családapában, akinek tekintetében akkor is mosoly bujkál, amikor létalagútja legsötétebb szakaszait idézi fel, és a törékenynek tűnő, de annál erősebb feleségben, aki segített párjának meglátni a világosságot az alagút végén. Előd és Beáta a képernyő túloldaláról meséli el történetüket.

Milyen volt a gyerekkorod?

Előd: Függő családban nőttem fel. Apum rendszeresen ivott, és hatodikos-hetedikes koromtól engem is elkezdett itatni. Az otthoni műhelyében dolgozott, és kényszerített, hogy segítsek neki, olyankor egy-két üveg sör is „járt” nekem. A mennyiség aztán nőtt, és közben bejöttek a tömény italok is. A verések kiskoromtól hozzátartoztak az életemhez, ha anyumnak nem tetszett valami a viselkedésemben, máris ütött. A legkeményebb helyzet, amit akkoriban megéltem, az volt, amikor egyszer apum részegen rátörte a fürdőszobaajtót anyumra. Mielőtt jól megverte volna, közéjük álltam.

Létezett örömforrás a gyermekkorodban, amihez menekülhettél?

Előd: Az italon kívül semmi. Az iskolát gyűlöltem, hiszen ott is bántalmazásban volt részem a társaim és a tanárok részéről, akik többször megaláztak. Elég sokszor váltottam sulit, a környék szinte mindenik tanintézetébe jártam. A tanórák után lementem apumhoz a műhelybe, ittunk egy sört, aztán este a haverokkal folytattuk az italozást. A drogok kilencedikes koromban jöttek az életembe a baráti társaságom révén, ahol egy ideje már használtak tudatmódosító szereket.

Egy-két évig sikerült megállnom, hogy ne próbáljam ki, de túl nagy volt bennem a kíváncsiság, tudni akartam, mi az, amitől a haverok mindig olyan jól érzik magukat.

Akkoriban csak füves cigit szívtam, és bizonyos időszakokra le is tudtam tenni. Ott volt helyette az ital, az nekem elég volt. Mire nagykorú lettem, gond nélkül elfogyasztottam egy nap alatt egy láda sört, de ez inkább a hétvégi bulikban fordult elő. A tizenkettedik osztályt esti tagozaton végeztem el, az iskolás időszakomból ez volt a legelfogadhatóbb periódus. Az osztálytársaim már mind felnőttek voltak, én voltam köztük a legfiatalabb. Tanítás alatt is lehetett inni, úgy is mentünk be az órákra, hogy mindenki vitt magával egy sört.

Hogy alakult az életed az iskola után?

Előd: Először kasszás lettem egy áruházban, majd a helyi sörgyárba kerültem, ahol a lopott italok pótlása volt a feladatom. Ez a „kecskére a káposztát” tipikus esete. A kollégáim már első nap felvilágosítottak arról, hogy hol nincsenek kamerák, hogyan lehet kicsempészni a sört, így ebben az időszakban ingyen ihattam. Aztán agyhártyagyulladást kaptam, kórházba kerültem, több hónapra kiestem a munkából. Nem sokkal azután, hogy visszamentem, leépítések kezdődtek, tőlem is megvált a cég.

Ezután két-három évig a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségénél kaptam munkalehetőséget a tavaszi időszakra, amikor a Szülőföldön magyarul pályázatra beküldött igényléseket kellett rögzíteni. Nagyon szerettem ezt a munkát, szünetet sem akartam soha tartani, csak versenyezni a kollégáimmal, hogy ki tud több kérvényt feltölteni a rendszerbe.

Akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez talán munkafüggőségnek minősül.

Az ital, illetve a drog mennyire volt jelen az életedben ezekben az években?

Előd: Inkább csak az alkohol, de az naponta. Otthon egészen szép készletem volt italokból, dicsekedtem is azzal, hogy némely kocsmában nincs akkora választék, mint nálam.

„Mindenképpen meg akartam menteni”

Beáta a szeretet értő csendjében hallgatja párját, csak a közös út körvonalaihoz teszi hozzá a maga részét. Először azonban erről is Előd mesél.

Előd: Egy buliban találkoztunk. Már első látásra megfogott a mosolya. Én akkor 22 éves voltam, Bea 18.

Bea: Akkor lépett oda hozzám, amikor már kijöttünk a szórakozóhelyről, és elkérte a telefonszámomat. Rokonszenvesnek találtam, így megadtam.

Előd: Három éve alkottunk egy párt, amikor úgy láttam, hogy érdemes komolyabb szintre emelni a kapcsolatot. A lánykérést hosszú jegyesség követte, hét éve esküdtünk meg.

A függőség mennyire árnyékolta be a kapcsolatotokat?

Előd: Eleinte igyekeztem eltitkolni, hogy mennyit iszom. Időnként „gyönyörűeket” tudtunk emiatt veszekedni. Aktív függőként úgy éreztem, nem ért meg a párom, hiszen „nincs azzal semmi gond”, ha megiszom pár sört.

Bea: Nekem egy ideig nem tűnt fel, hogy baj van. Úgy gondoltam, hogy az alkoholfogyasztás a fiatalság velejárója, és a férfiak amúgy is többet isznak, mint a nők. Azzal biztattam magam, hogy ha majd családot alapítunk, véget ér a bulis időszak. Mire súlyosabb konfliktusok, dühkitörések is előfordultak, például tárgyakat tört össze Előd, már kialakult bennem a társfüggőség, így nem léptem ki a kapcsolatból. Mindenképpen meg akartam menteni, és úgy akartam viselkedni, hogy jól érezze magát.

Másféle sötétség?

Mikor jött el az a pillanat, amikor éreztétek, hogy ez így nem mehet tovább?

Előd: A nagyobbik fiunk egyéves születésnapján, 2020 augusztusában ittam utoljára. Azelőtt már próbáltam csökkenteni az alkoholmennyiséget, de ez mindig csak pár napig sikerült. Bea győzködött, hogy keressek fel egy szakembert, én pedig tiltakoztam, végül mégis beadtam a derekam. Az illető a magyarózdi Bonus Pastor Alapítvány hathónapos terápiáját ajánlotta nekem, én azonban hallani sem akartam erről. Talán az ettől való félelem motivált abban, hogy egyből sikerüljön letenni az italt. Ebben az időszakban megszakítottam a kapcsolatot a haveri társaságommal. A szakembert bármikor felhívhattam, ez hatalmas segítség volt. Idővel annyira megszabadultam az alkohol utáni vágytól, hogy újra el tudtam menni kocsmázni a haverokkal, anélkül, hogy egy pohár sört felhajtsak. Végre a magam ura akartam lenni, ezért képzéseken tanultam gyümölcsfametszést, -gondozást és zöldségtermesztést. Fóliaházakat építettem, és saját vállalkozásba kezdtem, közben bulizni is rendszeresen jártam a haverokkal, és büszke voltam arra, hogy nem iszom.

Csak közben újra előkerült a kábítószer. Sokkal jobban esett, mint amikor ittas állapotban fogyasztottam, így idővel a mindennapjaim részévé vált.

Három-négynapos bulikon is részt vettem akkoriban, ahol szinte megállás nélkül táncoltunk módosult tudatállapotunkban. A páromnak azt mondtam, hogy a barátaimnak kell segítenem bizonyos munkákban, azért vagyok távol.

Bea: Sehogy sem tudtam felfogni, hogy ha mindenki másnak tud segíteni, akkor nekünk miért nem.

A fény ígérete

Előd: Idővel kezdtem érezni, hogy ki kell valahogy szabadulnom abból, amiben vagyok, de nem tudtam, hogyan. Egyetlen kapaszkodóm az ima volt, kértem Istent, hogy segítsen kijutni az alagútból. Sok időt nem is várt a válasszal az Úr: nemsokára a feleségem elmondta, hogy azt az üzenetet kapta imádkozás közben, hogy én keményen drogozok, és segítségre van szükségem. Megkönnyebbülve vallottam be neki, hogy valóban így van. Ezután hat hónapig nem nyúltam a szerhez, 2023-ban azonban jött a mélyrepülés. Akkor éreztem először, hogy a feszült hétköznapokba egy spangli belefér, néhány nap múlva pedig már kristályt és kokaint kezdtem fogyasztani. Bea ekkor hozott egy kemény döntést: elküldött otthonról egy hétre, hogy gondoljam át, mit szeretnék.

Úgy éreztem, itt a világ vége. Magammal vittem a spórolt pénzemet, és egyenesen ahhoz az ismerősömhöz mentem, akitől a drogot szoktam vásárolni. Pár nap alatt feléltem a tartalékaimat. Akkoriban már negyedóránként kellett szívnom.

Közben felvettem a kapcsolatot a terapeutámmal, és ő tudtomra adta, hogy az egyetlen túlélési esélyem, ha bevonulok legalább egy fél évre az ózdi központba. Ezután felhívtam a feleségemet, és elmondtam neki, mekkora a baj. Tétovázás nélkül mellém állt. Másfél hetet kellett várnunk, amíg beköltözhettem a központba, addig rendesen adagoltam a páromnak a traumákat, hiszen előtte fogyasztottam a szert. A központban végül saját belátásomra hat hónap helyett kilencet maradtam, 2024 augusztusában jöttem ki, éppen a házassági évfordulónkon. Azóta tiszta vagyok.

Hogyan élted meg a párod távollétét és hazatérését?

Bea: Az első két hónap még eltelt valahogy az itthoni teendőkkel, utána azonban eluralkodott rajtam egy pánikszerű állapot. Annyira nem voltam jól, hogy ideiglenesen a szüleimhez kellett költöznöm a gyerekekkel. Ebben az időszakban én is részt vettem az ózdi központ hozzátartozóknak tartott terápiáján, így sikerült jobban rálátnom a dolgokra. Igaz, a munka és a gyereknevelés mellett csak kis lépésekben tudtam haladni a történtek feldolgozásával, talán még mindig úton vagyok. Előd hazatérésekor még nem volt újraépülve bennem a bizalom, de ez mára megváltozott. Most már úgy érzem, mellette otthon vagyok.

Nagy Ildikó
Kép: illusztráció

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.