„Volt egy éjszaka, amikor végelkeseredésemben elkezdtem azt kiáltani, hogy segítség”

Ha Magyarországon a függőség szó elhangzik, jó eséllyel az alkoholizmus jut az elsők között eszünkbe. Mivel régóta tudott dolog, nagy a kísértés, hogy azt mondjuk: ismerjük is. De mely verziót ismerjük, kinek a megélését, kinek a megküzdését, kinek a gyógyulását? Ficsor Beáta boldog életet él, férjével öt gyermeket nevelnek, ami önmagában idilli képet fest, ám ez nem az a kimenetel, amire bármilyen reális esély mutatkozott mondjuk húsz évvel ezelőtt.

Ficsor Beáta és férje

A sóstói tanösvényen járunk, milyen emlékek kötnek ide?

Amikor ideköltöztünk a környékre, és a gyerekekkel először jöttünk, nagyon izgalmas volt, ahogy felfedeztük a különböző utacskákat, hogy hol lyukadunk ki. Igazi vadregényes hely víziállatokkal, madarakkal, pillangókkal. Szeretek a természethez közel lenni.

Gyerekként hogyan képzelted el a leendő családodat?

Úgy gondoltam, hogy fiatalon megtalálom a nagy őt, és csak annyi a feladatom, hogy meg kell várni, hogy aztán minden varázsütésre megváltozzon. Még én is… Csakhogy, mint utólag kiderült, nekem addig meg kellett változnom, hogy ő jönni tudjon, ezt akkor nem tudtam. Először meg kellett tanuljak kötődni, ebben gyógyulni.

Miből kellett gyógyulni?

Édesanyám alkoholista volt, ahogy a családban visszamenőleg többen is.

Bár nagyon sokat próbálkozott egyénileg és csoportban is, sok helyre elment a gyógyulás érdekében, sajnos nem élte túl.

Viszont – és azért is merek erről a halála után bátran beszélni – mivel sokszor láttam rajta, hogy nem adja fel, ez hozzájárult ahhoz, hogy nekem sikertörténetem legyen. Azt gondolom, az az emlékének a megtisztelése, hogy az ő nyomora másoknak segítségére lehet.

Akkoriban az ő megküzdéseiből mit láttál?

Amit akkor megéltem, az egészen más, mint amit már felnőttként helyre tettem magamban. Gyerekként azt láttam, hogy anyu, bár megígéri, hogy nem fog többet inni, mégis iszik, tehát becsapott. Nagyon kiszolgáltatottnak láttam, hogy nem ura önmagának, és nem tudom, mi fog történni vele. És nem tudom, hogy miért hazudott nekem. Ráadásul elindult az alkoholista-hozzátartozó érzés, hogy elkezdtem vele együtt szégyellni én is, hogy iszik, mintha a saját szégyenem lenne.

Teljes kiszámíthatatlanságban éltünk, hogy éppen jó vagy rossz nap lesz-e. A saját érzéseim teljesen háttérbe voltak szorítva, mert nekem kellett a lelki gondozójának is lennem. Volt bennem egy hatalmas elnyomott düh, hogy mikor jövök már én, ami aztán átcsapott abba, hogy anyukám helyett többszörösen is elkezdtem magam körül forogni.

Hány éves voltál?

Tizenhat éves korom körül elkezdtem szórakozni járni és inni. Bár tisztában voltam vele, hogy ez mivel járhat, annyira nem volt más eszközöm az érzelmeim kezelésére, és ez volt az, amitől el tudtam lazulni. Ráadásul ezt a módszert láttam erre otthon is, így ebbe az irányba sajnos nagyon könnyen megindultak az események…

Amikor fodrászként kezdtem dolgozni, sokszor volt, hogy le kellett mondani a vendégeimet, mert bizonyos napokon képtelen voltam bemenni.

Becsaptam őket is, és a kollégáimat is, ami miatt még inkább szégyelltem magam, és még többet ittam.

Ficsor Beáta

Hogyan tudtad ezt a negatív spirált megállítani?

Sajnos gyerekkoromtól kezdve a parttalan küzdelmen kívül igazi megoldást nem találtam, de nem akartam, hogy ugyanaz legyen a vége. Nem akartam meghalni, de valahol már lemondtam magamról. 2008-ban – amikor alig tudtam elhagyni a lakást, annyira le voltam fizikailag is gyengülve – volt egy konkrét éjszaka, amikor végelkeseredésemben elkezdtem azt kiáltani, hogy segítség, segítség. Istenhez kiáltottam, közben arra gondoltam magamban: ha vagy… Tudniillik korábban szinte semmilyen kapcsolatom nem volt vele.

Mit tudtál akkor Istenről?

Nagymamám tanított imádkozni, de mivel akkoriban ez tiltott dolog volt, megfogadtatta velem, hogy maradjon titok, nehogy bármi gond legyen ebből. A hittel kapcsolatban egyébként is inkább csak a szabályrendszer mint előírás volt bennem. És ez a gyermeki kis hit is eltemetődött a nagymamám halálával, mert nem tudtam, hogyan kezeljem. Aztán amikor itt térdre kényszerültem, és nem maradt semmi más reményem, akkor éjjel életben maradtam. És ennek erejével valahogy rá tudtam venni magam, hogy felkeressek egy önsegítő csoportot másnap reggel.

Hogyan jutottál el ahhoz, aki most vagy?

Nagyon nehéz volt, de valami elindult akkoriban. Megtapasztaltam apró sikerélményeket a folytonos szégyen helyett. Közben kerestem azt is, hogy ezek mögött ki lehetett, hiszen korábban ilyet nem tapasztaltam. És amikor az anonim csoportban az egyik társam beszélt a kegyelemről, az megerősítette ezt a korábban nem tapasztalt istenélményt. Ezek után elkezdtem felfedezni az ő jelenlétét minden kezdeti és későbbi sikeres kis lépésben.

Annyira érdekelt mindez, hogy a csoport- és pszichoterápia mellett a teológiát is elvégeztem.

Mindezekkel együtt az nem egyik pillanatról a másikra jött, hogy legyen egy jó párkapcsolatom. Ha bármi probléma van, a függők a kötődési nehézségből fakadóan menekülnek. Sajnos a kapcsolatokból is. Azt gondoltam, hogy ha majd nem iszok, menni fog ez is. Ijesztő volt tapasztalni és látni a környezetemben, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ez is egy fontos tünet, amiről beszélni kell.

Hálás vagyok, hogy már tíz éve együtt vagyunk a férjemmel. Ráadásul az elején volt egy szép, de nagy kihívásunk, mert sajnos ő három gyermekkel egyedül maradt, szóval rögtön egy mozaikcsaládba csöppentem bele, majd lett két közös gyermekünk is. Hogy emiatt van-e, nem tudom, de a gyerekek LEGO-figurákból sokszor kirakják a családot, ez is mutatja, ahogyan együtt, eggyé épülünk.

A saját családod hogyan segítette tovább a gyógyulást?

Az a tudat eleve gyógyító erejű, hogy van családom, hogy tartozom valahová. Hogy felnőttként szerethetek és szeretve vagyok, és nem a gyerekkori szeretethiányt akarom pótolni, amit anyukám okozott, mert nagyon leterhelte a saját küzdelme.

Ugyanakkor azt is fontos kiemelni, hogy a család segíti, de nem helyettesíti az egyéni gyógyulást.

Nem várhatom el a családtól azt, amit magamért kell megtennem.

Nem menekülhetek a családba a felépülésem elől. Attól függetlenül mondom ezt, hogy tényleg gyógyító erővel bírnak az együttléteink, a közösen megoldott konfliktusok. Nem titkolózunk az érzéseinkről, akkor is szeretve vagyunk, ha valamit nem jól csinálunk éppen, és a gyermekemtől is kérhetek bocsánatot anélkül, hogy elveszíteném a tekintélyem.

Amikor voltak mélypontok, mi lendített tovább?

Tizenhárom év gyógyulás után, tízéves önismereti úttal a hátam mögött, három éve házasként azt éltem meg, hogy rosszabb vagyok, mint bármikor.

Megtapasztaltam, hogy mire gondolt a pszichológusom, amikor azt mondta, hogy nehezebb úgy várat építeni, hogy nem láttam várat. Sajnos azzal szembesültem a kapcsolatunk elején, hogy itt minden nagyon máshogy működik, minden a nulláról indul. Olyan minták kapcsolnak be, amik korábban nem, mindezekre az önismereti út miatt jobban ráláttam, és jobban is ítéltem meg magam. Ezt tetézték azok a visszajelzések, hogy milyen anya, milyen feleség, milyen hívő vagyok.

Az volt fordulópont, amikor elkezdtem pszichodrámára járni. Láttam, hogy teljesen oké, hogy vannak gyengeségeim. Itt tapasztaltam meg, hogy ez nem elítélendő dolog. És a hitem szempontjából is fontos felismerés volt, hiszen van, aki így szeret, ahogy vagyok, és van, aki gondoskodik rólam. Persze ez nem azt jelenti, hogy nekem nincs semmi dolgom.

Az egyházban hogyan viszonyultak hozzád a függőségeddel kapcsolatban?

Keresztény körökben sok esetben szégyen terápiára járni, de vannak, akik még bűnnek is tekintik.

Volt olyan, hogy pánikrohamaim voltak, és a lelkigondozóm azt mondta, ha jobban hinnék, akkor nem kéne pszichológushoz járnom. Ezt megtapasztalva bennem is sokáig volt egy hatalmas bűntudat, hogy miért vagyok annyira nyomorult, hogy nekem még Isten sem elég.

Dehogynem elég, csak kellettek az eszközök. De több évbe telt ide eljutnom.

Volt olyan gyülekezet, ahol azt mondták, ha nem iszom meg az úrvacsorai bort, akkor nem vagyok szabad Jézus Krisztusban. Az én szabadságom viszont abban állt, hogy az én esetemben szabad nem innom. Jézus is azt mondta, hogy ne kísértsd Uradat, Istenedet. Szerencsére mindig volt mellettem olyan keresztény segítő, akár lelkész, akár a pszichológusom, aki segített ezekben a nehéz helyzetekben tisztábban látni.

Most kezdted el a lelkigondozói mentálhigiénés képzést. Mi a legfőbb tanulságod, üzeneted?

A gyermekeimnek azt próbálom átadni, hogy nem kell tökéletesnek lenniük, máshogy is meg lehet nyugodni, békére lelni, és van Kihez, kikhez fordulni. És főleg a reményt szeretném közvetíteni. Az én életem bizonyíték arra, hogy bárhonnan vissza lehet jönni. Korábban azért segítettem másokon, hogy nekem ne kelljen változnom, de úgy érzem, mostanra elérkeztem oda, hogy anélkül is tudok adni, hogy közben a saját gyógyulásomat háttérbe szorítanám. Úgy érzem, most már van miből adnom.

Kollarics Attila

Az interjú a kepmas.hu oldalon is megjelent.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.