Bordovács Mária a pozsonyvezekényi faluvégen él piciny parasztházában, és bár kilenc unokája és tizenegy dédunokája született, nem hordozta tenyerén a sors: fiatalon megözvegyült, öt gyerekét pedig elvesztette az évek során. A nemrég századik életévét betöltő asszonyt Horváth Szomolai Andrea mutatta be cikkében. A felvidéki Magyar7 hetilapban megjelent írás a külhoni Média a Családért-díj szeptemberi jelöltje lett.
Bordovács Mária a pozsonyvezekényi faluvégen él piciny parasztházában, és bár kilenc unokája és tizenegy dédunokája született, nem hordozta tenyerén a sors: fiatalon megözvegyült, öt gyerekét pedig elvesztette az évek során. A nemrég századik életévét betöltő asszonyt Horváth Szomolai Andrea mutatta be cikkében. A felvidéki Magyar7 hetilapban megjelent írás a külhoni Média a Családért-díj szeptemberi jelöltje lett.
Horváth Szomolai Andrea végzettsége szerint magyar-szlovák-történelem szakos tanár, de régóta a sajtóban dolgozik. Mellette oktat is, nála a pedagógia kiegészíti az újságírást, és fordítva: minkét irányból érkezik olyan élettapasztalat, ami hasznos a másik területen is. Cikkei a Magyar7 hetilapnál és a Ma7.sk online portálnál jelennek meg, a lapcsaládnál tevékenykedik régiós tudósítóként.
Mári néni száz esztendeje született Pozsonyvezekényben, ma is ott él, idén nyáron ott ünnepelték a századik születésnapját. Az eseményről Andrea a falu polgármesterétől szerzett tudomást. „Régóta jó barátságban vagyunk, így tudta, hogy történész vagyok, az ilyen élettörténetek pedig különösen érdekelnek. Szeretek és tudok idős emberekkel beszélgetni, úgy fordulni feléjük, hogy ők megnyíljanak előttem, elmeséljék nekem a történetüket. Ez vágott egybe azzal, hogy a település és a család is szerette volna, ha ez a jubileum meg lenne örökítve” – mondja Andrea.
A szerző nem csak a Magyar7 hetilapba készített riportot Mári nénivel, hanem a családtagok és az unokák közreműködésével forgatott róla egy amatőr dokumentumfilmet is. Ehhez egy operatőr barátjától kapott segítséget, vele vettek részt a vezekényi búcsún, amelynek napjára az idős asszony születésnapja esett. A család erre a napra egy nagy összejövetelt szervezett, ott volt sok unoka, dédunoka, ükunoka is. Mári nénit elvitték a búcsúba is, a templomban érte szólt a búcsúi mise. A polgármester a falu tiszteletbeli lakosa címet ajándékozta neki az ünnepségen.
„A témára azért is felfigyeltem, mert szeretem a kordokumentumokat. Nagyon fontosnak tartom, hogy a múltat a jelentben átmentsük a jövő számára, hogy ezeket a történeteket ne hagyjuk veszni. Mert ha ezeket nem örökítjük meg, akkor később el fognak veszni, nem fogunk tudni róluk, nem tudjuk átadni a gyerekeinknek, unokáinknak” – mondja a szerző. Hozzáteszi, hogy a száz évet megélt idős emberek egy másik világban éltek, egy olyan világban, amelynek tanulságait már le tudják vonni. Elkövettek olyan hibákat, amelyeket nekünk nem lenne jó újra elkövetnünk. Emiatt is fontos élettörténetüket átadni a jövő számára. Andrea kiemeli, hogy az idős embereket nehéz megnyitni, nagyon türelmesnek kell lenni velük, meg kell őket nyerni. Nem lehet odamenni hozzájuk azzal, hogy adjanak interjút, a beszélgetésekre mindig alaposan fel kell készülni, ki kell deríteni, honnan érkeztek, min mentek keresztül, milyen bánataik és örömeik vannak. Mert míg egy velünk egykorú interjúalannyal könnyű riportot készíteni, ők föl tudják venni a ritmust, addig az időseknél ez nem ilyen egyszerű.